A legendás Harcos és a legendás Gyógyító története – 2. rész
A törzsben zajlott az élet.
Mindenki végezte a napi teendőit.
Esténként pedig újra megtelt élettel a közösségi tér.
Látszólag minden a maga rendjében ment.
A Harcos férfinak és a Gyógyító nőnek azonban egyre nehezebb volt úgy tenni, mintha nem történne semmi különös.
Ugyanis továbbra is kerülgették egymást.
Mindketten tudták, hogy valami régóta jelen van közöttük.
A férfi viszont még mindig csak várt.
És minél tovább várt, annál inkább nőtt közöttük a kimondatlan feszültség.
Egy napon a Harcos vadászatra indult a többi férfival.
Aznap különösen jól sikerült neki minden.
Pontosan olvasta a nyomokat, jól mérte fel a terepet, gyorsan és helyesen hozott döntéseket.
A vadászat végére mindenki tudta, hogy jól teljesített.
Büszke is volt magára és joggal volt elégedett.
Hazafelé már lazábban haladt a csapat.
A veszélyesebb szakaszokon túl voltak, a zsákmány náluk volt, és a férfi tudta, hogy a faluban elismeréssel fogadják majd őket.
Talán éppen ezért engedett egy pillanatra a figyelméből.
A gondolatai megint a nőn jártak.
Ahogyan egyre gyakrabban az utóbbi időben.
Azon töprengett, hogy vajon mit gondol majd róla, amikor visszaérnek.
Eszébe jutott az is, hogy az utóbbi időben egyre nehezebb volt úgy jelen lennie a közelében, mintha nem jelentene számára többet bárki másnál.
Szinte maga előtt látta a nőt.
A nyugodt tekintetét.
Úgy tudott nézni rá, mintha egyenesen a lelkébe látna.
A férfi annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre hova lép.
Éppen a folyón keltek át, amikor a figyelmetlensége miatt megcsúszott egy kövön és egyenesen a folyóba esett.
Az esés gyors volt és méltatlanul látványos.
Amikor végül kimászott a vízből, azonnal érezte, hogy nem úszta meg egyszerű karcolásokkal.
A karján és kezén felszakadt a bőr, az oldalát erősen beütötte, a lábán pedig egy éles kő mély sebet ejtett.
A társai természetesen rögtön észrevették, hogy mi történt.
A férfit azonban nem a fájdalom érdekelte.
Sokkal jobban sértette a büszkeségét az, hogy tudta, miért esett el.
Azért, mert nem figyelt.
Egy olyan vadászat végén, amelyre különösen büszke lehetett volna, elkövetett egy kezdő hibát.
Mire visszaértek a faluba, már legszívesebben csak azt szerette volna, ha senki nem beszél többet az esetről.
A sors azonban nem volt vele ennyire kegyes.
Ugyanis éppen a Gyógyító nő volt az, akihez a sérüléseivel került.
És a férfi számára aligha lehetett volna ennél kellemetlenebb helyzet.
Pontosan az a nő állt előtte, akinek a szemében a legkevésbé szeretett volna ügyetlennek látszani.
A nő azonban egyetlen megjegyzést sem tett arra, hogy a férfi ügyetlen lett volna.
Nem nevette ki.
Nem kérdezte meg, hogyan tudott ilyen rosszul lépni.
Nem tett célzást arra sem, hogy vajon hol járhatott közben a figyelme.
Egyszerűen elkezdte ellátni a sebeit.
Jól ismerte a férfi képességeit.
Tudta, milyen jó vadász.
Tudta, hogyan viselkedik veszélyben.
Hallotta a történeteket a próbáiról, és sokszor a saját szemével is látta.
Egyetlen ügyetlen pillanat nem vett el semmit abból, amit a férfi hosszú évek alatt felépített magában.
Ezért ugyanazzal a természetes kedvességgel bánt vele, mint máskor.
Gyógynövényes főzettel gondosan megtisztította a sebeit, majd összezúzott levelekből készített borogatást tett rájuk.
A férfi eleinte feszülten ült.
Még mindig dolgozott benne a szégyen.
Majd amikor a nő a kezén lévő sebet látta el, történt egy különös dolog.
Mintha valami láthatatlan erő húzta volna őket egymás felé.
A kezeik összeértek és az ujjaik egymásba fonódtak.
A mozdulat véletlen volt, de egyikük sem húzta el a kezét.
Nem hangzott el semmilyen vallomás és nem történt semmi, amit kívülről nézve különlegesnek láttak volna.
Mégis mindketten éreztek valamit.
Mintha egy láthatatlan szál jött volna létre közöttük és egy elrendelés, ami így hangzott:
„Én a tiéd.
Te az enyém.„
Nem birtoklásként hangzott.
Hanem felismerésként.
A pillanat rövid volt, de meghatározó.
Majd elengedték egymás kezét.
Egyikük sem szólt semmit, de tudták, hogy valami jelentős dolog történt most közöttük.
A nő befejezte a seb ellátását, majd összeszedte a gyógyításhoz használt eszközeit és távozott.
A férfi pedig még hosszasan nézett maga elé, azon gondolkodva, hogy mit lépjen ezután.
Aznap este a törzsben közösségi ünneplés volt.
Az emberek beszélgettek, énekeltek és táncoltak.
Természetesen a Gyógyító és a Harcos is közöttük volt.
A férfi azonban egész este kerülte a nőt.
Ha közelebb került volna hozzá, akkor gyorsan talált valakit, akivel beszélhetett.
A nő pedig ezt egyértelműen észrevette.
Aztán egyre inkább bosszantotta.
A délutáni pillanat után arra számított, hogy a férfi végre nem menekül tovább attól, amit mindketten éreznek.
Ehhez képest ő úgy viselkedett, mintha inkább távolabb akarna kerülni tőle.
A sérült büszkesége sem engedte el még teljesen.
A saját szemében a folyóba esés sokkal nagyobb ügy volt, mint amekkora valójában.
Egy idő után a férfi azt érezte, hogy nem tud nyugodtan ott maradni, ezért félrevonult a közösségi térből.
Távolabb ment a fák közé, ahol még átszűrődött a tüzek fénye, hallani lehetett a dobokat és az emberek hangját, de már nem látták őt.
Nem telt el sok idő, mire a nő észrevette, hogy eltűnt, ezért utánament azzal a szándékkal, hogy nem kerülgeti tovább azt, ami régóta jelen van közöttük.
Amikor megtalálta őt, érezte, hogy nem lesz könnyű átjutni a védelmi vonalakon, amit maga köré épített.
Mégis elmondta neki, hogy már jó ideje érzi, hogy valami különleges kapcsolódás van kettejük között.
A férfi azonban nem mondta ki azt, amit valójában érzett.
Hanem egyszerűen hárított.
A nő pedig ettől dühös lett.
Érezte, hogy a másik nem őszinte.
De úgy döntött, hogy nem vitatkozik vele.
Otthagyta és visszament a közösségi térbe.
A férfi pedig még egy ideig egyedül maradt, távol a többiektől.
Aznap este pedig már nem keresték egymást.
A következő nap reggelén a nő a megszokott módon elindult az erdőbe növényeket gyűjteni.
Még mindig feszült volt az előző este miatt.
És éppen emiatt nem figyelt úgy, ahogyan máskor.
Pedig ő volt az, akiről mindenki tudta, hogy ritkán kerüli el valami a figyelmét.
Most azonban a gondolatai máshol jártak.
A férfin.
És azon, hogy hiába vannak közel, valahogyan mégsem kerülnek közelebb egymáshoz.
Mivel másfelé jártak a gondolatai, nem észlelte, hogy veszélyes helyre érkezett.
Amikor lehajolt, hogy leszakítson egy növényt, nem látta meg a kígyót, ami ott rejtőzött mellette.
Mire feleszmélt, a kígyó gyorsan előrecsapott és megmarta a kezét.
A nő azonnal ellátta a sebet annyira, amennyire ott helyben tudta, majd sietve visszaindult a faluba.
A gyógyítók pedig azonnal kezelésbe vették.
A méreg viszont sokkal gyorsabban hatott, mint amire számított.
Eleinte még remélték, hogy sikerül megállítani a folyamatot.
A nő azonban hamar belázasodott.
A légzése is megváltozott.
A tekintete egyre ködösebb lett.
Nem sokkal később elveszítette az eszméletét.
Ekkor már mindenki tudta, hogy súlyosabb a helyzet, mint elsőre gondolták.
Az idősebb gyógyítókat is összehívták.
Megpróbáltak mindent, amit ismertek.
Többször sikerült visszahozniuk a küszöbről.
De valami újra és újra visszarántotta a mélybe.
Mintha nem tudna teljesen visszatérni.
Közben különös dolgok kezdtek történni a külvilágban.
A föld időről időre enyhén megremegett.
A falutól messze feküdt egy vulkán, amely felől tompa morajlás hallatszott.
Az állatok is szokatlanul viselkedtek.
Néhányan nyugtalanul mozogtak, mások eltűntek a megszokott helyeikről.
A gyógyítók is figyelni kezdték ezeket a jelenségeket.
A káosz egyszerre jelent meg a látható és a láthatatlan világban.
A gyógyítók bíztak a nő gyógyulásában, de azt is tudták, hogy elfogytak az eszközeik.
Ekkor az egyik idősebb látónak érkezett egy látomás.
Egy növényt látott és egy helyet.
Pontosan látta, hol terem ez a növény.
Azt is látta, hogy a növény segíthet.
De nem csak ezt mutatták meg neki.
Egy követ is látott.
Szerpentint.
A két dolgot együtt kellett megtalálniuk.
Azt is látta, hogy milyen út vezet oda.
És amikor elmondta, mit látott, mindenki elcsendesedett.
Az út veszélyes volt.
Olyan, amelyre talán senki nem vállalkozott volna.
A Harcos férfi azonban nem habozott.
Amint meghallotta, mire van szükség, vállalta, hogy elindul.
Az sem érdekelte, hogy mennyire veszélyes az út.
A legerősebb és legtapasztaltabb férfiak közül többen csatlakoztak hozzá.
A gyógyítók pontosan elmondták, mennyi növényt kell hozniuk, mire kell figyelniük, és milyen követ keressenek.
A csapat összeszedte a szükséges eszközöket és felszereléseket, majd útnak indultak.
Két napon keresztül haladtak.
Csak annyit aludtak, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy tovább tudjanak menni.
Mocsaras, lápos területeken keltek át.
Sűrű növényzeten vágták át magukat.
Egyre meredekebb, sziklás ösvényeken kapaszkodtak felfelé.
A Harcos férfi végig tudta, hogy nem engedheti meg magának a kapkodást.
Belül az hajtotta, hogy vissza kell érnie. Időben.
Miközben minden lépéssel távolabb került a falutól, egyetlen kérdés tért vissza benne újra és újra: Miért nem mondta el a nőnek azt, amit érzett?
Hagyta, hogy a büszkesége, a félelme és a bizonytalansága fontosabb legyen.
Úgy gondolta, hogy lesz másik alkalom.
Majd beszélnek.
Majd egyszer megtalálja a megfelelő pillanatot.
Majd kimondja akkor, amikor már biztosabb lesz önmagában.
De lehet, hogy már nem fogja tudni elmondani.
Ez a gondolat pedig olyan erővel hasított belé, hogy legszívesebben előrerohant volna, csak hogy minél hamarabb visszaérjen hozzá.
De nem tehette.
Figyelnie kellett minden lépésére.
És a társaira.
Ő vezette a csapatot és vezetőként mások életéért is felelt.
Ha túl gyorsan mennek, akkor hibázhatnak.
Ha túl lassan, lehet, hogy későn érnek vissza.
Azt is eldöntötte, hogy ha a nő meggyógyul, többé nem fog úgy tenni, mintha nem tudná, mi van közöttük.
Miközben haladtak előre az úton, olyan szakaszokon haladtak végig, hogy egy rossz lépés is végzetes lehetett volna.
Közben figyelniük kellett a vadállatokra és a kígyókra is.
A terep önmagában is veszélyes volt, de a dzsungel soha nem engedte meg, hogy csak egy dologra figyeljenek.
A második napra elértek egy magasabb szakaszt.
Egy meredek emelkedő után végre meglátták maguk előtt a tájat, amit kerestek.
Pontosan úgy nézett ki, ahogyan a látó elmondta.
Tudták, hogy jó helyen járnak.
De még egy utolsó, veszélyes szakasz választotta el őket a céltól.
Egy keskeny ösvény vezetett végig a sziklafal oldalában.
Ott nem volt helye hibának, ezért lassan haladtak.
És végül megtalálták, amit kerestek.
Ott volt a növény és pontosan annyit vettek belőle, amennyit a gyógyítók kértek.
Aztán megtalálták a szerpentint is.
Amikor pedig már minden náluk volt, azonnal elindultak visszafelé.
Az út lefelé valamivel gyorsabban ment, mert már ismerték a terepet.
De egyikük sem engedte meg magának, hogy könnyelmű legyen.
A Harcos eltökélte, hogy mindenkinek vissza kell érnie vele együtt.
Ezért ugyanazzal a fegyelemmel vezette vissza a csapatot.
Mindannyian visszatértek.
Karcolásokkal, kisebb sérülésekkel.
De élve.
A férfi nem figyelt arra, hogyan fogadják őket.
Csak egyetlen dolog érdekelte.
Hogy a nő még él.
Átadta a növényt és a követ a gyógyítóknak, ők pedig azonnal munkához láttak.
Egy idő után a nő rövid időre magához tért.
Majd újra elveszítette az eszméletét.
Az éjszaka kritikus volt.
Senki nem tudta biztosan, mi fog történni.
A Harcos viszont végig ott maradt a nő mellett.
Senki nem tett erre megjegyzést.
Senki nem kérdezte, miért marad ott.
Mintha mindenki tudta volna, hogy neki ott van a helye.
Tudták, hogy nincs olyan erő, amely azon az éjszakán elmozdítaná a nő mellől.
A gyógyítók jöttek-mentek körülötte.
Figyelték a nő légzését.
A lázát.
A pulzusát.
A férfi pedig csak ült mellette.
Az egész út során cselekedhetett.
Most azonban már nem volt mit tennie.
Ez a várakozás pedig nehezebb volt számára, mint az út bármelyik része.
Másnap reggel változni kezdett valami.
A külvilágban is érezhetően lenyugodtak az erők.
A morajlások abbamaradtak.
Az állatok is láthatóan megnyugodtak.
A nő légzése nyugodtabb lett.
A láza elmúlt.
Majd egy idő után végre kinyitotta a szemét.
Ezúttal pedig már más volt.
Nem csak egy pillanatra tért vissza.
Már valóban jelen volt.
Az első ember pedig, akit meglátott, a Harcos volt.
A férfi ott ült mellette.
Fáradt volt.
Tele volt kisebb sérülésekkel.
Látszott rajta az út nyoma, amit a nőért megtett.
Mégis, amikor meglátta, hogy a nő végre magához tér, olyan megkönnyebbülést érzett, ami elfeledtette vele a kimerültséget.
A nő tudta, hogy a férfi mekkora utat tett meg érte.
Ő maga is messze járt.
Amíg a férfi a dzsungelen, mocsarakon és sziklafalakon küzdötte végig magát, ő az alsó világban küzdött.
Mindketten távol kerültek egymástól.
Mindketten veszélyes úton jártak.
És végül mindketten visszatértek egymáshoz.
A férfi nem volt az érzelmek embere.
Ő a cselekvés embere.
De most talán először életében úgy érezte, hogy a legszívesebben sírna.
A nő lassan megmozdította a kezét.
A férfi is felé nyúlt.
Az ujjaik pedig újra egymásba fonódtak.
Ugyanúgy, mint korábban.
De most nem ugyanaz történt.
Az első alkalommal felismerték a közöttük lévő köteléket.
Most viszont már kölcsönösen vállalták is azt, ami korábban megjelent előttük:
„Én a tiéd.
Te az enyém.„
Mindketten érezték, hogy innentől kezdve minden megváltozik.
A Harcos korábban nem tudta kimondani, amit érez.
De elmondta minden lépésével, amelyet a nőért megtett.
