A megbocsátás valódi ereje: amikor kilépünk a fájdalom köréből

A megbocsátásról sokan úgy beszélnek, mintha az csak egyetlen egyszerű döntés lenne.
Mintha csak annyit kellene mondani, hogy megbocsátunk, és minden el van rendezve.

A megbocsátás viszont nem gombnyomásra megy.
Sokszor nem lehet csak úgy emelkedetten túllendülni azon, ha fájdalmat okoztak, ha beletapostak a lelkünkbe, ha elárultak, ha elhagytak vagy valami olyan súlyos dolgot tettek, ami túlment egy határon.

A megbocsátás folyamata

A megbocsátás egy folyamat.
Sokszor ez egy gyászfolyamat.
Talán meg kell gyászolni azt az ideált, akinek hittük a másikat.
El kell gyászolni a bizalmat, amit összetörtek.
Vagy a jövőképet, amit elveszítettünk.

Gyakran úgy akarunk megbocsátani, hogy nem engedjük meg, hogy érezzük a dühöt, a csalódást, az igazságtalanság érzését és a bizalomvesztés miatti gyászt.

Amikor ezeket a fájdalmas érzéseket át akarjuk ugrani és rögtön meg akarunk bocsátani, akkor önmagunk egy részét áruljuk el.
Talán úgy teszünk, mintha már megbocsátottunk volna, csakhogy a valóság mindig visszaüt.

Miért olyan nehéz a megbocsátás?

Sokak számára azért megy nehezen a megbocsátás, mert azt érzik, hogy ezzel felmentik a másikat a felelősség alól. Aki fájdalmat okozott egyszerűen megússza amit tett.
Pedig valójában nem ez történik.

A felelősség teljesen független a megbocsátástól.
A megbocsátás nem írja felül a következményeket.
Nem törli el a karmikus tanítást.
És nem menti fel azt, aki bántott, hazudott, rombolt, elárult vagy visszaélt valamivel.

A megbocsátás nem a másik emberről szól, hanem önmagunkról.
Önmagunkat szabadítjuk fel a fájdalom terhe alól.

A megbocsátás a saját belső felszabadulásunk.
A felelősségvállalás pedig ahhoz tartozik, aki a fájdalmat okozta.

Minden cselekedet energiát indít el, és amit elindítunk, annak a következménye valamilyen formában visszatér hozzánk. Ez az ok-okozat törvénye.

Mindenki találkozik a következményekkel

Lehet elkerülni a bocsánatkérést és a szembenézést.
Lehet hárítani a felelősséget, áldozatnak beállítani önmagunkat vagy egy torzított történetet mesélni.

De az élet mindig visszatükrözi a valóságot.
Azt, amit valójában tettünk.
Amit elkerültünk.
Amit letagadtunk vagy másokra vetítettük.
Amiért nem vállaltunk felelősséget.
Ahol a szeretet helyett a bántást választottuk.
Vagy ahol az igazság helyett a hazugságot választottuk.

Egyszer mindenki szembetalálkozik önmagával.
És pont ezért lehet megbocsátani.
Mert nem nekünk kell behajtani a tartozást.
Az élet megteszi.

A megbocsátás nem jelenti azt, hogy valakit vissza kell engednünk az életünkbe és nem jelenti azt sem, hogy bármilyen szerepet kell kapnia a további utunkon.
A megbocsátás lényegében elengedés és felszabadulás.

Amikor már nem várjuk a bocsánatkérést

Sokszor azért nehéz megbocsátani, mert nincs bocsánatkérés és nincs jóvátétel. Nincs elismerve a fájdalom, amit okoztak és nincs helyreállítás.

A másik ember nem áll oda azzal, hogy:

„Ezt elrontottam.”
„Fájdalmat okoztam.”
„Vállalom, amit tettem.”

És ilyenkor az ember lelke sokszor vágyik arra az egy mondatra, ami elismeri ami történt.
De ez jellemzően nem érkezik meg attól az embertől, aki bántott.

És itt jön be a képbe a magasabb szintű rálátás:
Nem azért engedjük el, ami történt, mert a másik vállalja, amit tett.
Azért engedjük el, mert nem akarjuk tovább a másik embertől függővé tenni a belső szabadságunkat.

Ha a megbocsátást ahhoz kötjük, hogy valaki mikor kér bocsánatot vagy mikor vállal végre felelősséget, akkor hozzá vagyunk kötve, és tőle függ a jóllétünk, a haladásunk, a belső békénk.
De ez nem másoktól függ.
Nem szükséges, hogy bocsánatot kérjenek, ahhoz, hogy szabadok legyünk.

Az igazság és a magasabb rend

Az igazság nem tűnik el attól, hogy valaki letagadja.
A karma nem szűnik meg attól, hogy valaki nem vállal felelősséget.
Az élet pedig mindig pontosan tudja, hogy hova kell visszavinnie azt, ami nincs rendezve.

A megbocsátás által kilépünk a közös körből.
Aki bántott pedig továbbra is benne marad abban, amit létrehozott.
Benne marad a saját döntéseinek következményében és a felelősségben.
Benne marad abban a tanításban, amit elkerült.
És ez így van rendben.
Hiszen mindenki a saját életéért felelős.

Sokszor a bántó ember tudattalanul is azt akarja, hogy akit bántott, valamilyen módon kapcsolódjon hozzá, azzal, hogy reagál, haragszik, vár és reménykedik.
Mert amíg a sértett fél benne van a körben, addig nincs teljes szembenézés és következmény.
De amikor az ember megbocsát és kilép a körből, akkor megszűnik a közös játszma.

A megbocsátást értelmezhetjük így is: utadra bocsátalak.
Mintha ezt mondanánk:
„Nem tartalak tovább a haragommal, nem kötlek magamhoz a fájdalmamon keresztül és nem várom többé, hogy jóvá tedd, amit tettél. Elengedlek abból a belső térből, ahol eddig még helyet adtam neked.”

A megbocsátással elengedjük az energetikai és érzelmi köteléket.
Nem várjuk a bocsánatkérést és nem kötjük a saját belső szabadságunkat ahhoz, hogy a másik ember mikor vállal felelősséget.
Amikor felszabadulunk a fájdalom, a neheztelés és az érzelmi kötések hatása alól, akkor minden energia rendeződhet és minden visszaérkezik oda, ahová valójában tartozik.