Lélekcsalád, lélektársak és árnyékközösségek

A születésünk által egy család részévé válunk, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők a lélekcsaládunk is.
Mindenki pontosan oda születik, ahol dolga van, ahol tanulnia kell, ahol meg kell haladnia működéseket.

A lélek célja a tanulás és tapasztalás. Ennek megfelelően választ családot, ami egy ideig segíti a fejlődésünket, de eljöhet az a pont, amikor már nem tudunk igazán kapcsolódni hozzájuk.
Gyakori az is, hogy az ember egyáltalán nem tud lélekszinten kapcsolódni a családjához, a tanult minták, a lojalitás és az összetartozás érzése viszont oda kötik őt.

A lélek a fejlődési útján elérkezhet egy olyan pontra, amikor már kinőtte azokat, akik körülveszik őt, és már nem akarja ismételi ugyanazokat a köröket.
Ilyenkor jön be a képbe a lélektársak és a lélekcsalád szerepe.

A lélektársak nemcsak párkapcsolati minőségben jelenhetnek meg. Lehet lélektárs egy tanárunk, egy mentor, egy segítő, vagy egy barát is.

A lélektársak jellemzően akkor jelennek meg, amikor a lélek szeretne „hazaérkezni”.
Oda ahova valójában tartozik.
A lélektársak ismertetőjele, hogy egy állandó, elválaszthatatlan kapcsolódást érzünk, amit nem lehet megszüntetni.

Az árnyékközösségek ismertetőjelei

Az árnyékközösségekre jellemző a feltételes összetartozás érzése.
Az árnyékközösségekben a tanult minták és szerepek fenntartása a cél.
Van egy narratíva, amit mindenkinek követnie kell és vannak szerepek, amelyektől nem lehet eltérni. A fejlődést és a változást pedig nem támogatják.

Spirituális körökben az árnyékközösségekben nem történik valódi fejlődés, csak színlelt tudatosság van jelen, miközben az emberek a saját árnyékműködéseikben vannak.

Árnyékközösség lehet egy család, egy munkahely vagy egy baráti társaság is.

Az ilyen közösségekben vannak rejtett elvárások, mint például:

• ne változz, maradj olyan, amilyennek megszoktunk,
• ne nőj túl rajtunk,
• ne legyél túl erős,
• ne hagyj el minket,
• akkor is maradj, ha az nem szolgálja a te célodat,
• add fel önmagadat értünk,
• maradj lojális, akkor is, ha mi nem vagyunk azok veled.

Ezek jellemzően nem nyíltan történnek, hanem sokkal finomabb formában, jó tanácsoknak, segítő szándéknak vagy szeretetnek álcázva.
Csakhogy ez a szeretet feltételes, mert amikor valaki eltér azoktól a normáktól, amit meghatároztak neki, akkor jön a kritika és a rejtett vagy nyílt visszahúzás.

A lélekközösségek jellemzői

A lélekcsaládokban és lélekközösségekben valódi fejlődés és haladás történik.
Itt nincs narratíva, amihez igazodni kellene.
Mindenki abban támogatott, hogy a valódi önmaga legyen, hogy valóban erős legyen és visszakapcsolódjon ahhoz az erőhöz, ami vezeti őt az életben, ami az ő északi csillaga.
Van egy felsőbb vezetés – az isteni rend – ami a közösséget viszi előre.
A kapcsolódásban nincs röghöz kötés, és nincs ragaszkodás, csak szabadság van.
Az ember szabadon szárnyalhat, senki nem vágja le a szárnyait, csak mert zavarná a másik fejlődése.
A fejlődés itt valóban támogatott.

A lélekcsalád pedig olyan, mint a lélek bázisa.
Ahova mindig visszamehetünk, ahova feltétel nélkül tartozunk, ahol nem kell „teljesíteni”, hogy a része legyünk.
A lélekcsaládunkhoz Isten által tartozunk és Isten nem köti feltételekhez, hogy ki tartozhat hozzá, hiszen mindenki Isten része, csak sokan még nem találtak vissza hozzá.

Egy lélektárs – vagy a lélekcsaládunk egy tagja – néha pontosan azért érkezik az életünkbe, mert a lélek vissza akar találni Istenhez.
És amikor az egyik lélektárs már visszatalált, akkor a másiknak is tud segíteni abban, hogy megtalálja a helyét.

Kiválni az árnyékközösségekből

Amikor az ember egy árnyékközösség része, akkor nem mindig olyan egyszerű átlépni a lélekcsaládjába. Ugyanis vannak olyan működések, amelyek benne tartanak az árnyékközösségekben.

Ilyenek például:

• a félelem alapú minták és működések,
• a tanult mintáink és szerepeink,
• hitrendszerek, meggyőződések,
• a lojalitás érzése (ide értve a negatív lojalitást is),
• a (hamis) összetartozás érzése,
• az egó ragaszkodása.

Az árnyékközösségeknek mindennél fontosabb a megszokott működésük fenntartása.
Az egyének jólléte, kibontakozása és haladása nem tényező, csak a csoporttudat fenntartása.

Amikor valaki egy árnyékközösség része és megjelenik egy lélektárs, az fenyegető lesz az árnyékból működő emberek számára.
Ezért gyakran elindul a rejtett vagy akár nyílt szabotálás, hogy megakadályozzák a lélektársak szövetségét.
Egy lélektárs szövetség ugyanis véget vet az árnyékműködéseknek.

Az árnyékközösségekben mindig jelen van valami, ami nem tiszta, ami nem őszinte, ami hamisságra épült.
Egy lélektárs szövetség viszont tiszta, szeretet alapú működés és pont ez a tisztaság az, ami fenyegető azok számára, akik szeretnének rejtőzködni az árnyékban és másokat is ott tartani.

A szerepek leomlása és a céltalanság érzése

Amikor egy árnyékközösségből kilépünk, azt gyakran követi egy belső összeomlás, amely során a régi szerepeink megszűnnek.
Ekkor megjelenhet a céltalanság, elveszettség érzése és az az érzés, hogy kihúzták az ember lába alól a talajt.
A lélek célja ilyenkor új helyen gyökereket ereszteni.
Új működésben, új alapokra helyezve.

Sokan ezt a folyamatot ahhoz hasonlítják, amikor a kígyó levedli a bőrét és alatta már ott van az új réteg. Lélekszinten pontosan ez történik.
Ebben a folyamatban a régi működések összeomlanak, a lélek egyszerűen ledobja magáról azt, ami már nem szolgálja a célját.

A lélekközösségekben tiszta kapcsolódás van.
Ott nem működik a játszma, a szerepjátszás, a megfelelés, vagy a birtoklás.
Ezeket az ember nem tudja magával vinni egy magasabb minőségű kapcsolódásba.

A lélek kibontakozása és a valódi összetartozás

A lélekcsalád és a lélekközösségek egy tisztább működés felé hívnak és teret adnak annak, hogy valóban azzá váljunk, akivé válni jöttünk.

Az árnyékközösségek a régi működést akarják fenntartani. Azt szeretnék, hogy maradjunk a megszokott szerepünkben, ne nőjük túl a rendszert, ne kérdőjelezzük meg a régi mintákat, és ne lépjünk túl azon a kereten, amelyben eddig értelmezni tudtak minket.

A lélek viszont nem stagnálásra született.
Haladni akar, fejlődni, kifejezni önmagát.
Nem az a célja, hogy örökké mások félelmeihez, elvárásaihoz vagy feltételeihez igazodjon, hanem az, hogy kibontakoztassa azt, amit önmagában hordoz.

Valódi önkifejezés pedig csak ott történhet, ahol van erre tér.
Ahol nem kell kisebbnek lennünk azért, hogy elfogadjanak.
Ahol nem kell szerepekbe erőltetni magunkat, hogy tartozzunk valahová.
És ahol az összetartozás nem feltételhez kötött.

Egy lélekközösség engedi, hogy szárnyaljunk.
Nem birtokol és nem is tart vissza, hanem emlékeztet arra, hogy kik vagyunk valójában, és hogy milyen életre vagyunk hivatottak.