Hogyan teszi tönkre a kapcsolatokat a felelősséghárítás?

A felelősségvállalás alapvető fontosságú ahhoz, hogy ne csak elszenvedői legyünk az életünknek, hanem aktív cselekvői és teremtői is.

Mégis sokan úgy viszonyulnak a felelősséghez, mintha az egy egyirányú jegy lenne a pokolba. Mintha a felelősségvállalás elkerülhetetlenül valami negatív dolgot hozna magával.

Sokan azért szoknak rá a felelősséghárításra, mert gyerekkorban a hibázás veszélyes volt számukra és negatív következményekkel járt, például:

• megszégyenítés,
• büntetés,
• szeretetmegvonás,
• vagy kritika.

Így kialakulhat egy automatikus védekezés:

„Ha beismerem, hogy hibáztam, akkor büntetést kapok, megszégyenülök és rossz ember vagyok.”

Innen indul a tagadás, a projektálás, a kifelé mutogatás.
Csakhogy felnőtt kapcsolatokban a felelősséghárítás hosszú távon rombolóvá válik.
Hiszen ahol nincs felelősségvállalás, ott valódi bizalom sem tud kialakulni. Ott inkább játszmák, sértettség, érzelmi távolság és feszültség lesz.

A kapcsolatokat nem feltétlenül az teszi tönkre, hogy valaki hibázik.
Hanem az, amikor valaki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.

Sokszor nem a hiba rombol, hanem a tagadás

Az emberek hibáznak, rosszul reagálnak, megbántják egymást, félreérthetnek helyzeteket. Egyszerűen azért, mert emberek.

Nem az a probléma, hogy hibázunk, hanem, ha nem ismerjük el a hibáink hatását.

A valódi törés sokszor ott történik, amikor valaki nem hajlandó elismerni, hogy amit tett vagy mondott, annak hatása volt a másik emberre. Sokan ilyenkor hárítanak, kifogásokat keresnek és elbagatellizálják, ami történt.
Vagy egyszerűen úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna.

Ilyenkor a sérült fél nemcsak azzal a fájdalommal marad egyedül, amit okoztak neki, hanem azzal az élménnyel is, hogy az ő fájdalma nem számít annyira sem, hogy a másik ránézzen.

Sokan nem képesek elbírni a szégyent, ami egy valódi szembenézéssel járna, de mégis elvárják, hogy minden menjen tovább úgy, mint a hibázás előtt.
Elvárják a másiktól, hogy lépjen túl azon, hogy megbántották, szándékosan fájdalmat okoztak neki vagy elárulták a bizalmát.
És mindezen „tegye túl magát”.
Azért, mert valaki nem képes elbírni a tettei következményét és azokat az érzéseket, amit a hibázás miatt éreznie kellene.

Ez lényegében olyan, mintha a felelősséget kidobnánk az ablakon — csak közben nem vesszük észre, hogy vele együtt annak az embernek a bizalmát is kidobjuk, akinek fájdalmat okoztunk.

Az emberekben gyakran nem tudatosul, hogy a felelősséghárítással azt is elveszíthetik, amit addig biztosnak hittek.
A hárítás talán egyszerűnek tűnhet, amíg az ember nem szembesül azzal, hogy ennek komoly következményei vannak.

Amikor fontosabb az önérzetünk, mint a kapcsolat

Van egy nagyon destruktív működés, ami teljesen tönkreteheti az emberi kapcsolatokat.
Az a fajta viselkedés, amikor nem az a fontos, hogy helyrehozzunk vagy megmentsünk egy kapcsolatot, hanem hogy bármi áron elkerüljük a felelősséget, és az ezzel járó szégyent és bűntudatot.

A bűntudat és a szégyen fájdalmas érzések, amelyek az egó számára sokszor elviselhetetlenek.
De miközben aktívan menekülünk ezek elől az érzések elől, nem látjuk, hogy a menekülésünkkel még nagyobb fájdalmat okozunk saját magunknak.

Hiszen amikor fontosabb lesz az önérzetünk, fontosabb lesz az egó védelme, a hárítás és a tagadás, akkor szétrombolhatjuk a kapcsolatainkat.

Az egó számára ez egyfajta „győzelem” lehet, mert nem kellett szembenéznie a szégyennel.
De közben elveszítjük valakinek a bizalmát, a saját hitelességünket, egy kapcsolatot vagy egy embert, akit talán szerettünk és talán fontos volt.

De talán nem volt annyira fontos, mint az „arcvesztés” elkerülése, vagyis az önkép védelme.

A felelősséghárítás sokszor azért is romboló hatású, mert a kapcsolatot egy harctérré alakítja.
És nem az lesz a kérdés, hogy hogyan tudnánk helyrehozni a sérüléseket, hanem az, hogy ki kerül ki győztesként a helyzetből.

A zéróösszegű játék

A zéróösszegű játék lényege: én nyerek te veszítesz.
Ez egy normalizált működés és az emberek szinte mindenhol ezt a játékot űzik.
Főképpen azok, akik hárítják a felelősséget.

A zéróösszegű játék célja mindig a nyerés.
Azon az áron, hogy a másik veszít.
Aki ezt a játékot űzi a kapcsolataiban, annak nem a közös érdek számít, hanem a saját érdeke. Nem a kapcsolat fenntartása a fontos, hanem az, hogy ne veszítsen pozíciót, kontrollt vagy önképet.
A másik fél érdeke és az ő jólléte egyszerűen nem tényező.
Az ember nem megoldani akar egy konfliktust, hanem győztesként kijönni belőle.
Nem a közös nevezőt keresi, hanem azt, hogy hol tud nyerni.
Nem számít neki, ha fájdalmat okoz, csak ő ne érezze magát rosszul.

A zéróösszegű játékban sokan nem ismerik fel, hogy aki győz, valójában veszít.
Mert ha az egyik fél győztesként jön ki a másik pedig vesztesként, akkor maga a kapcsolat is veszít.

A tiszta kapcsolat alapja az, hogy a kapcsolat nyerjen.
Nem az egyik fél egója.
Nem az egyik fél igazsága.
Hanem maga a kapcsolat: az a közös tér, amit két ember együtt épít és tart fenn.

A határhúzás, mint önvédelem

Amikor valaki azzal találkozik, hogy a másik fél hárítja a felelősséget, tagadja a saját hatását, elbagatellizálja az okozott fájdalmat, vagy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, akkor egy idő után határt húz. Érzelmileg eltávolodik vagy megszünteti a kapcsolatot.

A határhúzás ilyenkor nem bosszú és nem játszma, hanem önvédelem.

Az ember gyakran azért távolodik el, mert a rendszere már nem bírja tovább azt a terhelést, amit a folyamatos hárítás, invalidálás és felelőtlenség jelent.

Akik határhúzással találkoznak, sokszor nem értik, hogy mi történt.
Azt hiszik az egész csak egy játszma.
Azt hiszik a másik fél csak meg van sértődve és majd megbocsát.
Nem értik, hogy a határ miért lett meghúzva, hogy miért történt az elhidegülés.
Talán korábban soha nem találkoztak ilyennel, talán eddig nem kellett szembenézniük azzal, hogy a hárítás következménye a kapcsolat elvesztése.

A határhúzást van aki kegyetlenségnek érzi, mert nem látja, hogy mi vezetett idáig.
Nem látja, hogy az okozott fájdalom invalidálása volt az oka.
És ilyenkor az ember, akinek fájdalmat okoztak, teljesen jogosan húz határt, mert védeni akarja magát a további fájdalomtól.

Amikor a határhúzásra düh a válasz

A felelősséghárító ember sokszor nem azt nézi, hogy mi vezetett egy kapcsolat végéhez, hanem azt sérelmezi, hogy a másik fél eltávolodott.

Ilyenkor megjelenhet az áthelyezett düh: amikor haragszunk arra az emberre, aki határt húzott, miközben a probléma nem a határhúzás, hanem az a viselkedés, ami miatt a határhúzás szükségessé vált.

A düh érzése gyakran a tehetetlenségből fakad.
Aki fájdalmat okozott nem tudja elviselni, hogy a kapcsolat megváltozott vagy megszűnt, de azt sem tudja elviselni, hogy ehhez neki is köze volt.
Dühös arra, aki szembesíti a következménnyel, de nem látja be, hogy a saját döntéseinek milyen hatásai voltak.

Sokan szeretnék visszaállítani a bizalmat anélkül, hogy végigmennének a helyreállítás folyamatán.
Ilyenkor jöhet a kedveskedés vagy a „lépjünk túl rajta” hozzáállás.
Csakhogy a bizalom helyreállítása nem így működik.
A bizalom akkor tud helyreállni, ha van elismerés, felelősségvállalás és következetes viselkedésváltozás.

A felelősségvállalás nem egyenlő a megalázkodással

A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy valakinek össze kellene omlania a bűntudattól vagy könyörögnie kellene a megbocsátásért.
Hanem azt jelenti, hogy:

• képes ránézni arra, amit tett.
• képes elismerni, hogy a viselkedése fájdalmat okozott.
• és képes felelősséget vállalni a helyreállításért.

Ez nem gyengeség és nem megalázkodás, hanem érzelmi érettség.