Túlzott felelősség és a passzivitás – a kiégés felé vezető út

Egy korábbi cikkemben a kiégésnek annak a rétegéről írtam, amikor a bevált stratégiáink már nem működnek és a lélek mélyebb értelmet keres. De a kiégés felé vezető útnak vannak más rétegei is, amelyek szintén hozzájárulnak a lelki kimerültség érzéséhez.

Az egyik ilyen réteg a passzivitás, amit tapasztalhatunk a kapcsolati dinamikákban.
Amikor aktívan cselekszünk és mozdulunk, próbálunk tudatosan élni és kapcsolódni, de azt érezzük, mintha a világ körülöttünk mozdulatlan maradna. Mintha mindenki a másikra várna, hogy majd megoldja helyette a dolgokat.

A kiégés oka lehet az, hogy egyedül tartjuk mozgásban a rendszert — a kapcsolatokat, a munkát, a folyamatokat, az embereket. És közben elfelejtjük, hogy nem a mi feladatunk lenne folyamatosan tartani a hidat.

A passzivitás mögötti okok

A passzivitás mögött sokszor nem lustaság áll, hanem az, hogy az emberek sokszor nem érzik a dolgok valódi tétjét. Mintha eltűnt volna az érzés, hogy a cselekvésnek (vagy a hiányának) súlya és következményei vannak.

A legtöbben úgy élnek, mintha lenne valaki „fentebb”, aki majd rendbe rakja, amit ők elmulasztanak: majd a főnök, a kollégák, a társuk, a rendszer, az univerzum, a sors elrendezi a dolgokat.

Így alakulhat ki az illúzió, hogy nem kell jelen lenni, mert a dolgok „maguktól” megoldódnak. És amíg vannak olyan emberek, akik mindent visznek a hátukon, addig a többieknek már nem kell felelősséget vállalni semmiért.

Ugyanez történik a kapcsolatokban is: ha nem fektetünk bele energiát, nem alakul ki valódi kötődés és amikor elveszítünk valakit, azt hisszük, hogy valójában nem veszítettünk semmit. Sokszor nem is tudjuk, hogy mi az, amit veszítettünk, hiszen nem ismertük meg. Így szalasztják el az emberek a lehetőségeket és közben nem is tudják, miről maradtak le.

A túlzott felelősség ára – Anett története

Anett mindig túlzott felelősséget vállalt az életben.
Gyerekkorában is ő volt az, aki elrendezte a szülei vitáit és a családi káoszt.
Már kislányként megtanulta, hogy ha ő nem viszi a felelősséget, akkor minden szétesik – és ebben ő fog a legjobban sérülni.
Abban a szellemben nőtt fel, mint egy kicsi felnőtt, aki próbálja egyben tartani a dolgokat, miközben senki sem tartja őt.
Felnőttként a munkahelyén ugyanez a minta ismétlődött.
A versenyszférában dolgozott, ahol mindenki teljesíteni akart – legalábbis látszólag.
Anett viszont mindig kétszer vagy háromszor annyit vitt, mint bárki más.
Ő volt az, aki este még bent maradt, aki megoldott minden feladatot, amit mások nem akartak megoldani és amit „senki nem érzett magáénak”.
Ha nem tartotta volna össze a dolgokat, a csapat működése szétesik.
A többiek megszokták, hogy Anett majd mindig megoldja.
És tényleg megoldotta.
Közben pedig – igazságtalanul – minden teher az ő vállán volt, ami senkit nem zavart, sőt magától értetődőnek tartották Anett munkáját.

A teste sokáig tűrte, amíg végül jelezni kezdett: fáradtság, kimerültség, egyre súlyosabb betegségek.
Anett még otthonról, betegen is dolgozott.
Nem engedhette meg magának, hogy pihenjen – hiszen nélküle minden összeomlott volna.
Aztán eljött a pillanat, amikor már nem tudott dolgozni, még otthonról sem.
A szervezete kimondta azt a nemet, amit ő maga nem tudott kimondani.

A munkahelye nem értette és nem fogadta el a történteket. Fenyegetőztek és vissza akarták hívni, mintha semmi sem történt volna.
Sem a lojalitás, sem az előző évek kemény munkája nem számított – csak az, hogy legyen ott és minden működjön tovább.
Anett ekkor érezte meg igazán, hogy nem ő maga nem számít. És a rendszer csak addig tartja őt, amíg ő tartja a rendszert.
Ez a felismerés vezetett oda, hogy felmondjon és maga mögött hagyja nemcsak a céget, hanem az egész versenyszférát is, ahol emberként nem számított.

Anett története nem egyedi. Sokan vannak ilyen helyzetben, ők a láthatatlan tartóoszlopok, akikre minden ránehezedik, mert mások nem hajlandóak felelősséget vállalni a saját részükért.
És amikor a tartóoszlopok sem bírják tovább, akkor hirtelen kiderül, hogy mennyire törékeny a rendszer, amit egyben tartottak.

A felelősség egészséges határai

Sokan megtanultuk, hogy minden felelősséget nekünk kell vinni és ezzel mentesítünk másokat a felelősség alól.
Van, amikor ez egy túlélési harc, hiszen ha nem visszük a felelősséget, akkor ténylesen összeomolhat minden, de vajon meddig lehet ezt fennartani?
Meddig engedjük meg, hogy mindenki hárítsa a felelősséget az életéért?
Sokan azt érzik, hogy ez az egyetlen út, hiszen nem tudnak senkit rávenni arra, hogy vegye ki a részét az életből, ha ő maga passzivitásban akar létezni.

De bármikor megtehetjük, hogy kilépünk olyan szituációkból, amelyek méltatlanok és igazságtalanok. Nem kell eljutni a teljes összeomlásig.

A valódi egyensúly ott kezdődik, amikor megtanuljuk felismerni, hogy mi az, ami valóban a mi felelősségünk és mi az, ami másoké.

Nem önzés nemet mondani.
Nem gyengeség, ha megengedjük magunknak a pihenést.
Az pedig nem felelőtlenség, ha másokat is hagyunk felelősnek lenni.

Egyensúlyban önmagunkkal és a világgal

Ahogy a mondás szól: „Válaszd meg a csatáidat.”
Nem minden csatát kell megvívnunk.
Nem minden helyzetért érdemes harcolni.
A tudatos felelősségvállalás része az is, hogy tudjuk, hogy mi a mi felelősségünk – és mi nem az.

Sokan a megmentő vagy hős szerepből működnek, akik mindenkinek segíteni akarnak, minden terhet átvesznek és minden problémát megoldanak.
De ezzel valójában nem segítenek, csak jóváhagyák a másik tehetetlenségét ők maguk pedig lassan kiégnek.

A túlzott felelősségvállalás nem szeretet, hanem önfeláldozás.

A felnőtt lét egyik legfontosabb lépése, hogy felelősséget vállalunk a saját életünkért és megengedjük, hogy mások is megtegyék ugyanezt.
Ha mindig helyettük döntünk, helyettük oldunk meg mindent, akkor megfosztjuk őket a fejlődés lehetőségétől.
Van, amikor a legnagyobb szeretet az, ha tudatosan elengedjük azt, aki hárítani akar és hagyjuk, hogy megtapasztalja a következményeket.
Ez nem kegyetlenség, hanem rend.
Mindenki akkor tanul meg felelősséget vállalni, amikor már nem tudja másra hárítani.

Az egyensúly nem lehetséges akkor ha mindent egyedül tartunk.
Akkor térünk vissza az élet természetes áramlásához, amikor már nem akarunk megmentők és hősök lenni, egyszerűen csak emberek, akik tudatosan vállalják a felelősséget a saját életükért és ezt másoknak is megengedik.