A fény, ami a sötétség közé született – a belső értékünk felismerése

Nem mindig születünk olyan helyre, ahol a fényünket ünneplik. Sokszor olyan helyre érkezünk, ahol a legnagyobb a sötétség és ahol a leginkább szükség van a fényre.

Egy fényes gyémánt is kerülhet a szén közé és közben elfelejtheti, hogy ő maga egy ragyogóan fényes gyémánt. És ha sokáig hallja azt, hogy ő csak egy széndarab, akkor előbb-utóbb el is hiszi.

Ilyenkor elkezdjük visszafogni a ragyogásunkat, hogy ne lógjunk ki a többiek közül és hogy ne fájjon annyira. Megtanulunk elrejtőzni. Megtanulunk alkalmazkodni. És közben elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában.

Amikor a környezetünk elhomályosítja az önértékelést – A gyémánt, aki elfelejtette, hogy ki is ő valójában

Vannak lelkek, akik már születésüktől fogva erősebb fényt hordoznak magukban. Olyan tisztaságot, jóságot és érzékenységet, ami ritka ezen a világon.
Ők azok, akik szívből éreznek, akikben természetesen árad az empátia, a kedvesség, a szeretet.
Ilyen volt Hanna is, aki már a születése pillanatától különös fényt hordozott magában.
A tekintetében ott volt maga az Isteni szeretet, a tisztaság és a fény.
Már kisgyermekként is érezni lehetett körülötte valami megmagyarázhatatlan jelenlétet, mintha nem egy egyszerű gyermek lenne, hanem Isten küldötte.
Mintha ő emlékezne valamire, amit mások már régen elfelejtettek.
Ez a kislány olyan volt, mint egy ragyogóan fényes gyémánt.

Csakhogy olyan családba született, ahol a szavak kemények voltak, a szeretet feltételekhez kötött és az érzelmekről jobb volt nem beszélni és még kevésbé érezni.
Ebben a családban mindenki olyan volt mint a szén – sötét és kemény.
Bennük is ott volt a lehetőség, hogy gyémánttá váljanak, de nem vállalták a munkát, ami ehhez elvezetne.

A kislány mivel maga volt a fény, először próbálta megmutatni a fényét.
Sugározta másokra a szeretetét és az elfogadását.
Várta, hogy majd elfogadják őt és a körülötte lévők felismerik önmagukban is a fényt.
De a családja nem tudott mit kezdeni ezzel a ragyogással.
Ők csak azzal voltak elfoglalva, hogy a kislány fénye megvilágítja a bennük lévő sötétséget, vagyis mindent, ami tudattalan – amivel soha nem akartak szembenézni. Hiszen szembenézni a sötétséggel és az árnyékkal fájdalmas érzés.

A fény ragyogása pedig túl erős azoknak, akik még nem állnak készen szembenézni a saját árnyékukkal.

Ezért hát inkább Hannát próbálták elsötétíteni, elérni nála, hogy ne mutassa a fényét, ne ragyogjon olyan erősen és inkább legyen olyan, mint a többiek.
Addig bántották, amíg végül belül összetört és már nem ragyogott többé.
Már nem érezte a fényt és végül el is felejtette, hogy ő maga a fény.
Azt gondolta magáról, hogy ő maga a sötétség, hiszen mindenki ezt hitette el vele.
Azt érezte, hogy valami eredendően rossz dolog van benne, amiért büntetni kell őt.
Ez lett az én-képe és az önértékelése alapja.
Azt tanulta meg, hogy csak akkor lesz szerethető és elfogadható, ha elrejti a fényét és soha nem mutatja senkinek a valódi önmagát.

Amikor a fény újra emlékezni kezd – az önértékelés helyreállítása

A kislányból nő lett. De a gyermekkori érzések követték őt, bárhova ment, bármit tett, valahol mélyen mindig ott érezte magában:
„Nem vagy elég jó. Nem vagy szerethető. Valami baj van veled.”
Ez az érzés végigkísérte az életét.

Minden kapcsolatban, minden helyzetben újra és újra megerősítést kapott rá.
És mivel ő elhitte, hogy értéktelen, ezért olyanok vették körül, akik ezt az illúziót erősítették benne.

Ugyanakkor mindenki látta benne a fényt, csak éppen nem akarták, hogy ő maga is lássa önmagáról.
Sokan irigyek voltak rá, hiszen megvolt benne az a fajta tisztaság és isteni kapcsolódás, ami kevesekben van meg. És ezt soha nem tudták elvenni tőle.
Hiszen ami Istentől jön, azt ember nem tudja elvenni, csak elhomályosítani tudja.

A nőben élő kislány emlékezett a fényre és folyamatosan kereste a fényt.
Először kívül próbálta keresni, a spiritualitásban keresett válaszokat és menedéket, de csak hamis prófétákat talált, akik rendre bántották őt. Ugyanazok a minták játszódtak le, mint amit gyermekként élt meg.
Irigyek voltak a fényére, a tisztaságára és arra, aki ő maga.

Azt érezte, hogy folyamatosan a sötétségben úszik és nem tud kikerülni belőle. Közben vágyott a jóra, a fényre, a tisztaságra.
Eljutott arra a pontra, hogy már belefáradt az ismétlődő mintába.
Már nem fogadta el többé azt, ha valaki el akarta hitetni vele, hogy ő maga a sötétség és a rossz.
Már nem hajtott fejet más emberek véleménye előtt.
Egy része pontosan tudta az igazat, emlékezett az igazságra és nem volt hajlandó többé felülírni az igazságot más emberek véleményével.
És ez volt az a pont, amikor a fényhez vezető út feltárult előtte.

Megjelentek az életében azok az emberek, akik felismerik a fényt, ami benne van, elfogadják őt és nem irigységből működnek.
Érkezett az életébe egy olyan segítő, aki valóban támogatta őt abban, hogy visszakapcsolódjon a benne lévő fényhez és ragyogáshoz.
Ehhez az kellett, hogy végre megkérdőjelezze a külvilág véleményét. És nemet mondjon azokra, akik hazugságokat akarnak elhitetni vele.
Kitartó belső munkával fokozatosan elérte azt, hogy megerősödjön az önértékelése és az önmagáról kialakított kép teljesen megváltozott.

Végre újra annak látta önmagát, aki valójában ő. Isten szemén keresztül látta önmagát.

Meglátta, hogy benne mindig is fény volt, csak a külvilág akarta elhitetni vele, hogy ő maga a sötétség. Hiszen a körülötte lévő emberek a saját sötétségüket vetítették ki rá.
Az illúziók viszont leomlottak és az igazság feltárult előtte.

Már nem egy eredendően rossz embernek látta önmagát, hanem egy szerethető, tiszta lelkű, értékes embernek. Aki mindig is volt.

Az út a stabil önértékelés felé

Mindannyiunkban ott él a gyémánt, aki a külvilág hatására elfelejtheti önmagát.
De a fény, ami bennünk van, soha nem tűnik el, csak eltompítják mások véleményei és a fájdalom, amit okoztak nekünk.

De mindig eljön a pillanat, amikor a lélek emlékezni kezd. Amikor ráébredünk arra, hogy a szerethetőségünk és az értékünk soha nem volt kérdés. Csak emlékezni kell az igazságra.

A szerethetőségünk nem a teljesítményünktől, mások elfogadásától vagy elismerésétől függ. Amikor elkezdjük felismerni a saját értékünket, akkor az energiánk is átrendeződik, ezért új tapasztalatokat és új embereket vonzunk be.

Ekkor már nem próbáljuk bizonyítani, hogy elég jók vagyunk, hiszen az önértékelésünk stabillá válik. Már nem kicsinyítjük magunkat, hogy mások kényelmesebben érezzék magukat mellettünk, hanem egyszerűen csak engedjük, hogy a fényünk természetesen áradjon. És ha belül helyretesszük az önértékelésünket, akkor a külvilág is ezt fogja visszatükrözni nekünk.