A legmélyebb fájdalmak a legnagyobb tanítók

Sokszor a legmélyebb lelki fájdalmaink által ébredünk rá az életre és általuk látjuk meg, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.
Ahogy mondani szokták: a fájdalom átalakító erejű – ami tényleg így van.
De nem mindegy, hogyan állunk a fájdalomhoz.

A legtöbben ugyanis ellenállunk a fájdalomnak, nem akarjuk érezni és elutasítunk minden fájdalmas érzést.

Pedig van, amikor a fájdalom világíthatja meg előttünk az utat, ha engedjük, hogy tanítson és rávezessen arra, hogy mi az igazság.

Van, amikor egy veszteség fájdalma az, ami belül ugyan szétszakít, de megtaníthat arra, hogyan rakjuk össze magunkat újra. És a fájdalom tudatos megélése által elérhetjük azt is, hogy még teljesebbek és egészebbek legyünk mint valaha.

Miért a fájdalom a legnagyobb tanító?

Minden lelki fájdalom amit az életünkben tapasztalunk egy olyan esemény, amelyben újra megéljük a Teremtőtől való elszeparálódás fájdalmát.

Vagyis MINDEN fájdalom, amit valaha is megélünk az életben, magában hordozza annak a fájdalomnak a magját, amikor először elszakadtunk a teljességtől, az egységtől.

Az életünkben folyamatosan végigmegyünk olyan tapasztalásokon, amikor elszeparálódunk valamitől vagy valakitől. Legyen az maga a születésünk élménye, amikor megéljük az elszakadást az anyai méhtől vagy amikor elveszítjük egy szerettünket, ami szintén egy elszeparálódás élmény.

Ezek a fájdalmas tapasztalások ugyanazt a fájdalom-magot hordozzák, még akkor is, ha teljesen más formában jelennek meg.

A legelső elszeparálódás és veszteség az életünkben ugyanis a Teremtőtől, a Forrástól való elszakadás volt. Ennek a fájdalma mindenkiben ott van, aki fizikai formát öltött és ezzel vállalta, hogy egy része el fog szakadni a Forrástól, annak érdekében, hogy a fizikai létben tapasztalni tudjon.

A fájdalom érzése pedig egy emlékeztető és visszavezet az eredethez – oda ahonnan elindultunk a fizikai létezésbe. Másképp mondva: a fájdalom az a kapu, amelyen keresztül újra elérhetjük a Forrást.

Ha tudatosan belemélyedünk a fájdalom érzésébe akkor el tudunk jutni a legelső fájdalomhoz, amit éreztünk és ezáltal vissza tudunk kapcsolódni a Forráshoz.
A Forrás energiája pedig maga a feltétel nélkül szeretet érzése – ez a létezésünk alapja, ebből állunk, ezek vagyunk valójában.

A fájdalom alapvetően az elszeparálódás és hiány érzése.
A szeretet pedig a teljesség érzése.
Vagyis egymás ellentétei.
A fizikai dimenzióban pedig az ellentéteken keresztül tapasztalunk, ezért történik az, hogy a fájdalom tudatos megélése visszavezet a szeretethez.
Ha megengedjük, hogy az érzés tanítson, akkor újra teljessé válhatunk általa.

Hogyan éljük meg tudatosan a fájdalmat?

A fájdalom megélése nem azt jelenti, hogy dagonyázunk a fájdalomban és nem is azt, hogy erővel végigmegyünk rajta.
Valamint a fájdalom nem egyenlő a szenvedéssel.
Szenvedés akkor történik, ha ellenállunk a fájdalomnak.

A fájdalom tanítása akkor fog megérkezni, ha képesek vagyunk teret adni neki és feltétel nélkül jelen lenni az érzéssel.
Ekkor bontakozik ki az érzés tanítása, valamint, hogy mi van még a fájdalom alatt és hány rétege van az érzésnek.

A fájdalom – főleg egy veszteség – megélése borzasztóan kellemetlen érzés tud lenni, ami elől a legszívesebben elmenekülnénk. De a valóság az, hogy semmilyen érzés elől nem tudunk elmenekülni. Ha elmenekülünk az érzések elől, attól még nem fognak eltűnni, csak más formában fognak megjelenni – ami talán még fájdalmasabb lesz.

Sokan megtanultuk, hogyan kell megküzdeni az érzéseinkkel, de azt nem tanultuk meg – mert nem kaptunk példát rá – hogy hogyan kell tudatosan feldolgozni a fájdalmat és a negatív érzéseket.
Megtanuljuk azt is, hogy félnünk kell az érzéseinktől, vagy irányítani és kontrollálni akarjuk őket.
Sokan érzik azt, hogy ki vannak szolgáltatva az érzéseiknek.
Ezért is menekülnek előlük – bármilyen formában.

Ha az érzések elől futunk, az olyan, mintha egy tornádó elől futnánk, ami folyamatosan üldözni fog minket. Egészen addig, amíg már annyira elfáradunk a küzdelemben, hogy feladjuk és hagyjuk, hogy vigyen magával és történjen aminek történnie kell.
Ez a megadás pillanata az, amikor az egó végre nem harcol tovább az igazság ellen és feladja az értelmetlen küzdelmet.

A tornádónak – ebben az értelemben- nem az a célja, hogy elpusztítson, hanem hogy megmutassa az igazságot és hogy elvigyen oda, ahol tanulnivalónk van.
Hogy megmutassa azokat az érzéseket, amit még fel kell dolgozunk és hiába küzdünk egy tornádó ellen, ő az erősebb.
Ez azt mutatja, hogy az Univerzum ereje ellen nem érdemes küzdenünk és nem érdemes az élet rendje ellen menni, hiszen ez úgysem fog sikerülni.

Az élet nem ellenünk van, még akkor sem, ha fájdalmat érzünk vagy azt érezzük, hogy az élet cserben hagyott minket.
Mindenben ott van a tanítás.
A fájdalomban sokszor a legnagyobb tanítások vannak, amelyek az életünk valódi értelmére és a valóságra mutatnak rá – ha megengedjük.

Az élet addig lesz küzdés, amíg folyamatosan harcolunk ellene.
De ha megengedjük, hogy az élet felfedje önmagát, akkor meglátjuk, hogy minden érzés és minden tapasztalat csak egy lépcsőfok a lélek fejlődésében.