A befogadás küszöbén
Néha az élet egészen különös módon mutatja meg, hogy mi az, amit még nem merünk beengedni az életünkbe.
Történt egyszer, hogy egy férfi háza előtt megjelent egy fehér kiscica.
Nem tudni, hogy honnan érkezett, de láthatóan eldöntötte, hogy maradni fog.
A cica kiválasztotta az otthonát, a férfi azonban másképp gondolta, ugyanis nem szerette volna befogadni.
Pedig a cicában nem volt semmi fenyegető.
Egy kicsi, puha, ártalmatlan és szerethető kis lény volt, aki ott ült a küszöbön, miközben a férfi azon gondolkodott, hogy beengedje-e.
Ha befogadja, akkor megváltoznak a dolgok, hiszen onnantól már törődni kell vele, kapcsolat lesz, kötődés lesz, felelősség lesz.
Ezért válthatott ki ellenállást.
A cica itt tökéletes szimbóluma lehet mindannak, amit az ember nehezen enged be: a gyengédség, a kapcsolódás, a sebezhetőség, a szeretet és a gondoskodás érzése.
És ha történetesen egy nagyon erős, és a fizikai világban kompetens, de érzelmileg zártabb ember az, akinek a küszöbén megjelenik, akkor lehet benne egy olyan tanítás, minta az élet azt kérdezné:
„Tudjuk, hogy erős vagy, de vajon meg tudod engedni a gyengédséget is?”
Vannak helyzetek az életben, amikor nem magától a szeretettől vagy a gyengédség befogadásától félünk, hanem attól, amit ezek megmozdítanak bennünk.
Mert a nyitottság egyben sebezhetőséget is hoz.
A kötődés felelősséget.
A befogadás pedig annak az elismerése, hogy valami vagy valaki hatással lesz ránk.
Ebben a tanításban fontos a küszöb szimbóluma.
Ugyanis az életben nagyon sok olyan helyzettel találkozunk, amikor valami vagy valaki már megérkezett.
A kérdés pedig az, hogy kívül marad-e vagy helyet adunk neki az életünkben?
Mi történik, ha valamit – szimbolikus értelemben – kívül hagyunk a küszöbön?
Első látásra talán semmi különös, marad a megszokott rend, nem kell helyet adni valami újnak és maradunk abban, amit már ismerünk.
Csakhogy ami kint maradt, az nem feltétlenül tűnik el.
Lehet, hogy továbbra is ott lesz a küszöbön.
Időről időre észrevesszük.
Tudjuk, hogy jelen van.
Visszajárunk gondolatban.
Így furcsa módon az is helyet foglalhat bennünk, amit tudatosan nem engedtünk be az életünkbe.
A zárt ajtó pedig nemcsak azt tartja kívül, amit nem akarunk.
Ugyanazzal a mozdulattal tartjuk kívül a kapcsolódást, a gyengédséget, a közelséget, az örömöt és azokat az érzéseket is, amelyek képesek lennének pozitív irányba változtatni az életünket.
És mi történik akkor, ha kinyitjuk az ajtót ezeknek a dolgoknak?
A nyitottságban mindig van valamennyi kockázat.
Amit közel engedünk, az már hatni fog ránk.
Amit megszerettünk, az fontossá válik.
Ha a cica befogadását nézzük példának, az nemcsak annyit jelent, hogy az otthonunkban lesz egy új fekhely, két tálka és néhány játék.
Közben létrejön egy új kapcsolat, egy újfajta gondoskodás, előjöhet egy érzelmesebb részünk, amely addig talán nem kapott helyet.
Amikor egy küszöb-helyzetben vagyunk, akkor két belső állapot között vívódunk.
Az egyik oldalon ott vannak a megszokott dolgok, minden, amit már ismerünk.
A másikon pedig valami, amiről még nem tudjuk pontosan, hogyan fogja megváltoztatni az életünket.
És az ember nagyon sokáig vacillálhat az egyik és a másik opció között, mielőtt rájönne arra, hogy amitől annyira védeni akarja önmagát, az valójában nem elvenni akar tőle, hanem hozzátenni valamit, ami által az élete teljesebbé válhatna.
És nem véletlenül jelenik meg valami a küszöbön.
A kérdés pedig, hogy mi az, amit még mindig kívül tartunk, miközben az élet talán éppen arra hív, hogy végre engedjük be?