Nosztalgia a meg nem élt élet iránt

A nosztalgia érzése általában a múltba révedéshez köthető. Régi helyekhez, emberekhez, emlékekhez, egy elmúlt korszakhoz, amely valaha része volt az életünknek.

Van azonban a nosztalgiának egy különös formája, ami nem arra irányul, ami megtörtént, hanem arra, ami megtörténhetett volna.

A nosztalgia itt nem emlékhez kötődik, hanem egy elveszett lehetőséghez.
Az ember nem azt érzi, hogy „ez volt az enyém”, hanem azt, hogy „ez lehetett volna az enyém”.

Ez lehetett egy meg nem élt élet.
Egy lehetőség, amely mellett elmentünk.
Egy döntés, amit nem hoztunk meg.
Egy család, otthon, hivatás vagy önmagunk egy olyan változata, ami lehetőségként bennünk élt, de végül nem vált valósággá.

És néha egészen váratlanul találkozunk ezzel az érzéssel.
Meglátunk egy jelenetet, egy embert, egy élethelyzetet és megjelenhet egyfajta melankolikus vágyódás és a gondolat, hogy: mi lett volna, ha..?

Hogyan lehet nosztalgiát érezni valami iránt, ami soha nem történt meg?
Talán azért, mert nemcsak azt tudjuk elveszíteni, ami egyszer a miénk volt. Elveszíthetünk lehetőségeket, lehetséges jövőket és olyan részeit is önmagunknak, amelyeket valamikor nem tudtunk vagy nem mertünk megélni.

Van, amiről önként mondtunk le.
Van, amit nem vállaltunk fel.
Van, amit nagyon akartunk, mégsem sikerült, mert nem csak rajtunk múlt.
És talán van, amit rengeteg csalódás után eltemettünk magunkban, mondván: ezt az ajtót többé nem nyitom ki.

De mi történik akkor, ha valami mégsem hagyja nyugodni az embert?
Ha időről időre visszatér ugyanaz az érzés, ugyanaz a kérdés, ugyanaz a belső motoszkálás: mi van, ha mégis lehetséges lenne?

Van olyan vágy, amit már csak elgyászolni lehet.
De az is lehetséges, hogy valamit csak túl korán temettünk el önmagunkban.

A nosztalgia kettőssége

A meg nem élt élet iránti nosztalgia gyakran kettősséget hordoz magában.
Mintha egyszerre két ellentétes hang szólalna meg bennünk.

Az egyik azt mondja: felejtsd el, ezt az ajtót már bezártuk.
Túl sok csalódás, túl sok fájdalom, túl sok reménykedés kötődik hozzá.
Ez a rész védeni akar.
Emlékszik arra, milyen volt várni valamire, ami nem érkezett meg, hinni valamiben, ami végül nem valósult meg, vagy újra és újra nekifutni valaminek, ami rendre fájdalommal végződött.

A másik hang azonban időről időre mégis megszólal: mi lenne, ha mégis lehetséges?

• Mi van, ha most valaki mással, más helyzetben másképp alakulna?
• Mi van, ha még nem késő?
• Mi van, ha egy lehetőséget nem azért engedtünk el, mert már nem fontos, hanem azért, mert elfáradtunk a csalódásokban?

A sorozatos csalódás képes létrehozni egy belső véglegességet:

„Ez nekem nem adatik meg.”
„Én ezt az ajtót többé nem nyitom ki.”
„Ha eddig nem sikerült, ezután sem fog.”

Csakhogy ez nem feltétlenül a valóság.
Lehet, hogy csak egy régi következtetés, amit az ember egy fájdalmas korszak alapján vont le.

Ebben az esetben érdemes feltenni magunknak néhány kérdést:

• Mitől félek valójában, ha újra kinyitom ezt a lehetőséget?
• Mit veszítek, ha soha többé nem nyitom ki?
• A jelen valósága mondja azt, hogy nincs valamire lehetőség vagy egy régi csalódásból következtetek erre?
• Ha nem a múltat próbálnám visszahozni, hanem a jelenből indulnék el, mi lenne az első lépés?

Nemcsak meg nem élt életünk lehet, hanem meg nem élt önmagunk is.
Az a részünk, aki mert volna szeretni, családot alapítani, alkotni, kockáztatni vagy másképp élni.

Lehetséges, hogy egy egész életterületet zárunk le egy múltbéli rossz történet miatt.

Az újranyitás pedig azért lehet félelmetes, mert újra sebezhetővé tesz.

Ha nem remélünk, akkor nem csalódhatunk.
Csakhogy ennek is ára van, az ember látszólag biztonságban marad, de lehet, hogy egy saját, élő részét is bezárva tartja.

Egy régen elfelejtett vagy eltemetett vágy gyakran azért tér vissza, mert a múlt fájdalma miatt bezártuk az ajtót a jövő előtt is.

Ebben az esetben a nosztalgia érzése nem a múlt felé húz, hanem a jövő felé hív.
És lehet a még meg nem élt jövő emlékeztetője.
Egy jelzés arra, hogy a történet végződhet másképp és talán még nincs vége annak, amiről egyszer már lemondtunk.

Van olyan élet, amit nem elgyászolni kell, hanem el kell kezdeni élni.