Miért biztonságosabb az ábrándozás, mint a valódi kapcsolat?

Az ábrándozás könnyebbnek érződhet, mint lépni a valódi kapcsolódás felé.
Ha csak vágyakozunk egy kapcsolatról, de nem lépünk, az megóvhat a visszautasítástól és a lehetséges sérüléstől, de egyben a boldog végkifejlettől is.

Van, akiről könnyű ábrándozni.
Nem csak azért, mert vonzó, hanem mert valami nagyon tiszta, élő és valódi árad belőle.
A lépés elmarad, a vágyakozás pedig megmarad egyszerűen vágyakozásnak.

De miért tűnik biztonságosabbnak vágyni valakire, mint konkrétan lépni felé?

A vágyakozás nem igényel bátorságot.
A valódi kapcsolat igen.

Vágyakozni lehet kockázat nélkül: nincs tét, nincs felelősség.

A valódi kapcsolódás felteszi azt a kérdést, amit sokan elkerülnének:
Mennyire hiszem el magamról, hogy szerethető és választható vagyok?

Akiről mindenki csak ábrándozik

Vannak olyan emberek, akik valamiért mindig megmaradnak ábrándnak.

Túl tökéletesnek tűnnek, túl igaznak vagy túl soknak.
Túl sok dolgot hoznak a felszínre, amire nem biztos, hogy szeretnénk ránézni.

A szeretetteljes és tiszta lelkű emberekről sokan azt gondolják, hogy „könnyű velük”.
Valójában ők a legkonfrontatívabbak, csak mindezt csendesen teszik.

A jelenlétükben nehezebb hazudni önmagunknak.
Nehezebb eltitkolni a szándékainkat és azt, amit valójában érzünk.

Ilyenkor felmerülhetnek ezek a kérdések:

• Készen állok egy ilyen tiszta kapcsolódásra?
• Fel tudok nőni ehhez?
• Mit kérne tőlem egy ilyen kapcsolat?
• Tudok-e maradni ott, ahol nincs játszma, csak őszinteség van?

Sokan ilyenkor inkább meghátrálnak.
Átkeretezik a történetet magukban: „túl sok lenne”, „nem működne”, „biztos elutasítana”.

Az tud választani, aki már önmagát választotta

Amíg valaki belül nem érzi magát választottnak és szerethetőnek, addig a szeretetet is fenyegetésnek veheti.

A világ összes szeretetét rázúdíthatjuk valakire, de amíg ő maga nem tudja elhinni, hogy valóban megérdemli a szeretetet, addig nem tudja befogadni.

Az emberek sokszor azért utasítanak el egy kapcsolatot, mert önmagukról nem hiszik el, hogy megérdemlik a tiszta szeretet alapú kapcsolódást.

Ilyenkor gyakran már az elején megjelenik az önszabotázs.
Kifogásokat keresnek, még mielőtt valódi kapcsolódás születhetne:

• Őt nem tudnám megtartani.
• Túl jó nekem.
• Úgyis elveszíteném.
• Biztos lecserélne.
• Úgyis rossz vége lenne.

Ezek önmagunkról alkotott ítéletek, és sokszor egyáltalán nem fedik a valóságot, csak a saját szeretetlenség érzésünk kivetítései.

Az értékesség érzése

Amikor valaki már eljutott arra a pontra, hogy felismeri az értékét, akkor mások értékessége sem lesz fenyegető számára.

Ha látja a másikban az értéket, nem hasonlítja magát hozzá és nem érzi szükségét annak sem, hogy csökkentse vagy lefokozza azt.
Az érték ilyenkor nem verseny, hanem felismerés.

A leértékelés sokszor önvédelmi mechanizmus.
Ha csökkentjük a másik értékét, nem kell szembenéznünk a sajátunkkal – és legfőképpen azzal, hogy belül mennyire nem hisszük el magunkról, hogy mi magunk is értékesek vagyunk.

Pedig talán nem a másikat kellene leértékelni.
Hanem inkább felfedezni a saját értékünket.

Az elveszett lehetőség

Van, amikor elveszítjük egy kapcsolat lehetőségét, mert nem mertünk lépni és nem hittük el, hogy ez valós lehet.
Utólag lehetséges, hogy megmagyarázzuk azzal, hogy „rosszkor érkezett” vagy „túl sok volt”.
De mi történik, amikor már mi magunk sem tudjuk elhinni ezeket a kifogásokat?

Mi lenne, ha feltennénk a kérdést:
Miért menekültem el attól, ami igazi volt?

Ez a kérdés az, ami elindíthat befelé, oda ahol dolgunk van.

Van olyan lehetőség, aminek az elvesztése után már nem lehet ugyanúgy elbújni önmagunk elől, felszínes kapcsolatokban maradni és félmegoldásokkal beérni.

Van az a pont, amikor már szembekerülünk a nyers igazsággal:
„Volt valami, ami tiszta volt, ami nem játszma volt és én nem mertem lépni felé.”

Egy lehetőség nem mindig veszik el örökre, de sokan nem mernek lépni még akkor sem, ha már tudják, hogy mi lenne a helyes döntés.

Egy elveszett lehetőség után pedig ott marad egy kérdés:
Mi lett volna, ha nem az ábrándozást választjuk, hanem önmagunkat és a kapcsolódást?