Hiányérzet a kapcsolatokban – amikor a stabilitás kívülre kerül

Van, amikor egy kapcsolat azért válik fontossá, mert megad valamit, ami önmagunkban hiányzik.
Egy kapcsolat ilyenkor nem egyenrangú térként jelenik meg, hanem forrásként, ami ideiglenesen pótolja azt, amit belül még nem tudunk elérni.

Amikor valamilyen érzés belül hiányzik, azt gyakran egy külső forrásból próbáljuk megszerezni.
De amikor nem rendelkezünk belső stabilitással és csak a hiányokra keresünk gyors megoldást, akkor könnyen belecsúszhatunk egy olyan dinamikába, amikor a másik emberben keressük a megerősítést, amit önmagunkban nem alakítottunk ki.

Belső erőforrás és a külső erőforrások

Szükségünk van külső erőforrásokra: emberi kapcsolatokra, külső visszajelzésre, megerősítésre, eszközökre, biztonságra. Ezek az élet részei.

Nem az a probléma, hogy szükségünk van rájuk, hanem az, ha a külső erőforrások miatt elveszítjük a belső kapcsolódást, és a külső forrás átveszi a belső forrás szerepét.
Amikor a külső dolgok nem kiegészítenek minket, hanem helyettesítik a belső hiányokat.
Nélkülük szétesünk és velük „összeállunk”.

Amikor egy külső ember válik forrássá, a kapcsolat elveszíti az egyensúlyát.
A kölcsönösség helyét átveszi a rátelepedés és a kapcsolódás fokozatosan kimerítővé válik mindkét fél számára.
Ebben a dinamikában a másik ember lesz a támaszrendszer és a stabilitás forrása.
És nem azért van szükség rá, mert tudatosan választjuk, hanem mert nélküle nem tudjuk megtartani önmagunkat.

Amikor a külső erőforrás hozza elő a belső erőforrást

Vannak olyan helyzetek, amikor éppen egy külső erőforrás az, ami hozzásegít a belső erőforrásaink eléréséhez.
Ilyen például egy segítő, egy terapeuta vagy coach.
Egy ilyen kapcsolat nem azért van jelen, hogy önmagunk helyett tartson meg, hanem azért, hogy biztonságos térben ráláthassunk a viselkedésünkre – a kapcsolódási mintáinkra, a hitrendszereinkre, a tanult működéseinkre stb.

Ez a fajta támogatás – ideális esetben – nem csökkenti az autonómiát, hanem növeli azt.

Ebben az esetben a külső erőforrás – a segítő – abban tud támogatni, hogy a belső erőforrásainkhoz hozzáférjünk.

A külső erőforrás tehát nem probléma, ha tudatosan használjuk.
A segítők esetében viszont fontos, hogy ne mankóként és ne külső megerősítésként használjuk őket, hiszen akkor nem a belső erőforrásokat fogjuk előhozni, hanem egy függő kapcsolatot hozunk létre.

Amikor a belső hiányérzetek iránytévesztést okoznak

A molylepke és az utcai lámpa esete

Ha belül nincs meg a kapcsolódás és a stabilitás érzése, akkor könnyen irányt téveszthetünk. Hiszen a hiányérzet megzavarja a belső iránytűt.

Ilyenkor minden „fényforrás” felerősödik.
Minden jelenlét, minden figyelem, ami egy kicsit is hívogató és jónak tűnik, túl nagy jelentőséget kaphat.
Nem azért, mert valóban jó és igaz lenne, hanem mert emlékeztet valamire, ami belül nincs jelen vagy nem elérhető.

Olyan ez, mint a molylepke esete az utcai lámpával.
A molylepke azért repül a fény felé, mert keresi a fényt és a lámpát összetéveszti a Nappal.
Miközben az egy mesterséges fényforrás.
De a lepke csak a fényt keresi és nem látja a különbséget.

Sokszor nem látunk rá arra, hogy mi is úgy működünk, mint a molylepke, aki csak a fényt keresi.
És sok esetben nem a megfelelő helyen keressük azt, amire vágyunk.
Nem azt keressük, ami valóban támogatna minket, hanem azt, ami éppen „fényes”.
És eltévesztjük az irányt.

Ez a működés a hiányból fakad.
És könnyű eltévedni, amikor a belső hiányok vezérelnek.

Amikor a stabilitás kívülre kerül

A külső forrásra épülő kapcsolódás hátterében kodependens minta is megjelenhet.

A kodependens embernek nincs stabil belső középpontja, mert az önszabályozás képessége valamikor nem tudott kialakulni.
Hiányzik az a belső megtartó erő, amihez vissza lehetne térni feszültség, bizonytalanság vagy hiányérzet esetén. Ilyenkor a stabilitás kívülre szerveződik ki.

A másik ember lesz a nyugalom forrása, aki értelmet ad mindennek és aki visszatükrözi az értékünket és az identitásunkat.
De nem társ lesz, hanem külső támasz, ami helyettesíti a belső szabályozó rendszert.

Mi történik ilyenkor a másik oldalon?

Az a fél, akit támaszként használnak:

• folyamatosan „tartja” a kapcsolatot,
• felelősséget érez a másik állapotáért,
• nehezen tud eltávolodni bűntudat nélkül.

Aki ebbe a szerepbe kerül, gyakran nem azonnal veszi észre, hogy mi történik.
Eleinte akár jó érzés is lehet: fontosnak, szükségesnek, különlegesnek érzi magát az ember. De idővel megjelenik a kimerültség.

A kapcsolódás fokozatosan elveszíti az egyensúlyát. Hiszen nem két autonóm rendszer találkozik, hanem egy megtartó és egy megtartott fél.
Ez pedig hosszú távon mindkét oldalt kibillenti.

A kodependens működés meghaladható. A változás és a fejlődés akkor kezdődik, amikor már nem kívül akarjuk megtalálni azt, ami belül hiányzik, hanem hajlandóak vagyunk szembenézni a belső hiányainkkal és megtanuljuk önállóan megtartani önmagunkat.

Egyenrangú és tiszta kapcsolódás akkor jöhet létre, amikor a belső stabilitás már jelen van és a kapcsolódás nem hiányból, hanem stabil belső középpontból fakad.