Az emberi játszmák körforgása – és hogyan lépjünk ki belőle?

Nem minden ember képes tisztán kapcsolódni. Van, akinek a kapcsolódás nem őszinteséget, hanem taktikát, irányítást és kontrollt jelent.

Mindannyian megtanulunk kapcsolódási és túlélési stratégiákat, amivel biztonságban érezzük magunkat egy közösségben és a kapcsolatainkban. De ezek a stratégiák nem mindig egészségesek vagy építőek. Sokszor csak olyan eszközök, amelyekkel megszerezzük, amire vágyunk – anélkül, hogy valóban kapcsolódnánk.

Ezek a stratégiák lehetnek akár tudattalan manipulációk is, amelyekkel ugyan elérjük a célunkat, de közben nem tisztán kapcsolódunk – hanem rejtett módon vesszük el, amire szükségünk van: legyen az figyelem, elismerés, biztonság vagy szeretet.

Miért játszmázunk?

A játszmázás egy tanult viselkedésminta.
Gyermekként a környezetünk mutatja meg, hogyan tudunk kapcsolódni, hogyan érjük el a célunkat, hogyan kapjuk meg, amire vágyunk és mi az, ami a túlélésünket biztosítja.
Elsajátítunk viselkedésmintákat, amit a későbbi kapcsolatainkban is alkalmazunk.
Ezek a minták azonban sokszor destruktívak – rombolják a környezetünket, fájdalmat okoznak másoknak és önmagunknak is.

Mindezt teljesen tudattalanul is tehetjük, hiszen amikor benne vagyunk egy viselkedésmintában, nem látunk rá objektíven arra, hogy milyen hatással vagyunk másokra. Csak azt figyeljük, hogy megkapjuk, amit akarunk. Legyen az akár validáció, a fontosság vagy a fölény érzése, kontroll, hatalom – vagy bármi, amire éppen vágyunk egy adott szituációban.

Sokak számára a játszma a túlélés eszköze – mert nem ismernek mást.

Hiszen soha nem tanulták meg mit jelent tisztán, egyenrangúan kapcsolódni.
És talán nem is áll szándékukban ezt megtanulni.

A tiszta kapcsolódás feltétele az őszinteség és a sebezhetőség felvállalása.
És sokan pontosan azért maradnak örökké a játszmákban, mert nem képesek vállalni a sebezhetőséget és nem tudnak őszinték lenni – még saját magukhoz sem.

Az őszinteség ugyanis rávilágít arra, hogy mi az, amiben még nem vagyunk őszinték, mi az, ami még fájdalomként ott van bennünk és amivel soha nem néztünk szembe.
Az őszinteség a felszínre hoz mindent, amivel kapcsolatban hárítottunk és tagadtuk az igazságot. Azok a dolgok is a felszínre kerülhetnek, amivel soha nem szándékoztunk szembenézni.

A játszma fenn tudja tartani az illúziót, hogy minden rendben van és minden működik, ahogyan kell.
Egészen addig, amíg össze nem omlik, mint egy kártyavár.
Hiszen a játszma mindig hamis alapokra (az igazság tagadására) épül, ezért elkerülhetetlenül össze fog omlani.

A játszma lehúzó ereje és a kilépés a manipulációból

A játszmázó emberek észrevétlenül is rombolják az életünket.
Különösen akkor, amikor egyértelműen érezzük, hogy valaki nem őszinte, nem mondja ki, amit érez, vagy pont az ellenkezőjét mondja.
Ilyenkor még a saját megérzéseinket, intuíciónkat, tisztánlátásunkat kérdőjelezzük meg – és sok esetben pontosan ez a játszma célja.
Hiszen a játszma alapja az igazság tagadása és a játszmázó ember számára az igazság az „ősellenség”.

Vannak emberek akik öszönösen érzik és látják az igazat.
Viszont a játszmázó embereknek ez nem tetszik. Számukra az igazság fenyegető érzés, ezért minden lehetséges módszerrel képesek elbizonytalanítani és kételyeket okozni azoknak, akik átlátnak a játszmákon és felfednék az igazságot.

A játszmázó ember számára az igazság tagadása identitás kérdés is. Hiszen addig tud magabiztos lenni és biztonságban érezni magát, amíg fenn tudja tartani az illúzióit és a kontroll látszatát.

Sokan tapasztalták már, hogy a játszmázó embert kihozni a játszmázásból olyan érzés, mintha egy betonfalat akarnánk lebontani egy kiskanállal.
Lehetetlen küldetés.
Miért?
Mert a játszma szolgálja a személyes érdekét.
Amíg a játszma fennmarad, addig megkapja, amire vágyik – bármi is legyen az.
És a játszmázó ember számára ez az egyetlen lényeges dolog.
Nem érdekli a kapcsolódás, nem érdekli a másik ember. És az sem, hogy fájdalmat okoz mindenkinek – erre a legtöbb esetben nem is lát rá.
Az sem érdekli, hogy tisztességes legyen a „játék”.
Csak és kizárólag az érdekli, hogy megkapja amire vágyik.

Amikor ezt ténylegesen megértjük, akkor látjuk meg az igazságot a játszmázó emberekről és akkor leszünk képesek tudatosan döntést hozni arról, hogy ezt a játékot meddig engedjük meg nekik.

A szabadság útja: amikor már nem reagálsz a játszmára

A játszmából való kilépés egy tudatos döntés.
A legtöbben azért szenvedünk az ilyen kapcsolatoktól, mert bizonyítani akarunk, magyarázkodunk, vagy reméljük, hogy a másik majd „megérti” az igazságot.
De a játszma éppen ebből él: a reakcióból.
És a folyamatos várakozásból, amivel a játszmának adjuk a meg nem érdemelt energiát.
Akkor tudunk megszabadulni a játszmázázó emberek hatása alól, ha megértjük, hogy a játszmázás számukra személyes érdek.
És ők ezt az utat választották.

Nem kérték, hogy megmentsük őket, és nem is lehetne megmenteni őket.
Hiszen senkit nem lehet megmenteni önmagától és a saját döntései következményeitől.
Mindenki el tudja dönteni, hogy akar-e változtatni a viselkedésén és az életén.

A játszmázó ember addig aktív, amíg érzi, hogy hatással van ránk.
Amíg magyarázkodunk, várakozunk, reménykedünk, vagy csak belül dühöngünk, addig ő irányít.
De abban a pillanatban, amikor már nem reagálunk, amikor visszavesszük a figyelmet önmagunkra, és a játszma megszűnik, mert nincs több üzemanyag, ami működtetné.

A játszmázó ember pontosan érzi, amikor a játszmának már nincs ereje.
Ilyenkor szokták „eldobni” azt az embert, akivel jászmáztak, mert érzik, hogy vele már nem tudnak tovább játszani.
Vagy ha nem akarják rögtön eldobni, akkor próbálják visszahúzni a jászmába elbizonytalanítással vagy reménykeltéssel. Mindez egy taktika része, amivel fenn tudják tartani a működésüket.

A játszma utóhatása és a visszakapcsolódás önmagunkhoz

Amikor kilépünk a játszmákból, akkor eleinte ürességet érzünk.
Ez az üresség érzése lehet az elveszett remény és a sok energia, amit elvesztettünk az ilyen romboló kapcsolódásokban.
Azt is érezhetjük, mintha hirtelen eltűnne valami, ami addig életet adott — miközben végig csak elvett tőlünk.

A játszma megszűnésével visszatér a csend és a béke.
De ott van a kapcsolódás hiánya is.
A játszmázás utóhatása sokszor azért olyan fájdalmas, mert vágytunk a tiszta kapcsolódásra, de a másik fél erre nem volt képes.

A kapcsolódás az egyik legfontosabb emberi szükségletünk, de játszmázó emberekhez kapcsolódni olyan, mint folyamatosan mérgezett vizet inni. Lehet, hogy egy ideig oltja a szomjunkat, de lassan és folyamatosan mérgez minket.

A valódi erő abban rejlik, hogy képesek vagyunk szeretettel elengedni mindazt, ami nem méltó hozzánk.
Léteznek tiszta kapcsolódások, olyan emberek, akikhez őszintén tudunk kapcsolódni.
De ezek a kapcsolódások csak akkor érkeznek meg, ha elengedjük azokat, akik a jászmáikkal fogva akarnak tartani minket – közben pedig lefoglalják minden időnket és energiánkat.

Ha tudatosan nemet mondunk egy mintára vagy egy viselkedésre, akkor törvényszerűség, hogy meg kell jelennie az életünkben valami másnak, ami más minőséget és más szintet képvisel.

Ha nemet mondunk a játszmákra, az olyan, mint egy kinyilatkozás, hogy készen állunk az őszinte kapcsolódásokra, amiben nem kell védeni az igazunkat, harcolni másokkal és nem kell alkalmazkodni egy hazug narratívához, csakhogy fenntartsuk a béke látszatát.

Ez a döntés pedig elindíthat egy láncreakciót: megjelennek azok a kapcsolódások, amelyek már tényleg tiszta alapokra épülnek. Nem játszmákra, nem hamisságra és nem tagadásra, hanem a valóságra.