A határhúzás és az énhatárok szerepe

Amikor határhúzásról beszélünk, a legtöbbször a külső határok jutnak eszünkbe: hogyan mondjunk nemet valamire vagy hogyan védjük meg magunkat másokkal szemben. Viszont legalább ennyire fontosak a belső határok is – amelyekkel a belső világunkat védjük, a gondolati és érzelmi terünket.

Az énhatárt sokan úgy képzelik el, mint egy képzeletbeli kerítést, amit magunk köré húzunk, de valójában az énhatár egy stabil belső középpontot jelent. Egy olyan értékrendet, amely alapján meg tudjuk határozni, hogy mire mondunk igent, és mire mondunk nemet. Mi az, ami belefér az életünkbe és mi az, ami már nem. Hol van az a pont, ameddig önazonosak tudunk maradni és honnan válhat valami önfeladássá.

Az énhatárok kialakítása és az önismeret szerepe

Az önismereti munka része, hogy tudatossá tesszük a vágyainkat, a preferenciáinkat, a szerepeinket, a stratégiáinkat, a belső működéseinket. Amint ezekkel tisztában leszünk, úgy válnak egyre stabilabbá az énhatáraink is.

Az énhatárok a személyiségünk részei. Meghatározzák a kapcsolatainkat, a kommunikációnkat, a reakcióinkat, a viselkedésünket. Ezek mentén éljük az életünket.

Sokan nem rendelkeznek stabil énhatárokkal. Talán soha nem is volt lehetőségük kialakítani őket, ha az állandó alkalmazkodás és az önfeladás volt a kapcsolódások alapja.

Az önismereti munka során ráláthatunk arra, hogy milyen alapra épülnek a kapcsolataink, mennyire erősek a határaink és mennyire tudjuk megtartani őket. Ez rávilágít arra is, hogy hol és miért folyik el az energiánk és hol adjuk át az erőnket külső dolgoknak.

A belső határhúzás szerepe

Van, amikor nem a külső dolgok és más emberek viszik el az energiánkat, hanem az, ami bennünk zajlik. Amikor valaki vagy valami folyamatosan jelen van a fejünkben, a gondolatokban, a belső párbeszédekben, az újra és újra lefutó jelenetekben.

Amikor valaki úgy foglal el mentális teret, hogy közben nincs ténylegesen jelen az életünkben, nem köteleződött el, nem adott hozzá semmit az életünkhöz, akkor folyamatosan elviszi a fókuszt önmagunkról.
A figyelem energia.
És amire a figyelmünket helyezzük, annak adjuk az energiát.

A mentális energiaelfolyás gyakran észrevétlen marad, miközben elveszi a kreatív erőt és a figyelmet. Így nehéz irányt találni, döntéseket hozni és jelen lenni a saját életünkben.

A belső határhúzás azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk azért, ami bennünk zajlik. Megtanuljuk szelektálni a gondolatokat és hogy mi az, amit beengedünk a belső terünkbe.

A külvilág eseményeit sok esetben nem tudjuk befolyásolni, de arra teljes ráhatásunk van, hogy a külső helyzetek hogyan és meddig élnek bennünk tovább.

Hogyan tartsuk meg az erőnket, ha feszegetik a határainkat?

Vannak helyzetek, amikor a külső hatások feszegetik a határainkat. Ilyen lehet az például, amikor egy alkotói folyamat vagy munka kellős közepén vagyunk, miközben körülöttünk folyamatosan zaj van. Vagy szándékosan megzavarnak minket.
A világ nem áll meg csak azért, mert mi éppen befelé szeretné figyelni.
A külvilágot nem tudjuk kontrollálni – de azt igen, hogy hogyan reagálunk rá.

Gyakran nem maga a zaj vagy a külső inger az, ami kizökkent, hanem az érzés, amit bennünk kelt.
Amikor felháborodunk, feszültté válunk, dühösek leszünk és ezáltal elveszítjük a belső középpontunkat és a figyelmünk a külvilágra irányul.
A határhúzás itt nem azt jelenti, hogy elhallgattatjuk a világot, hanem azt, hogy nem engedjük, hogy minden külső hatás elvigye a fókuszt.

Amikor a határok feszegetése szándékos

Gyakran előfordul, hogy valaki pontosan akkor akar figyelmet, amikor mi éppen önmagunkkal vagyunk elfoglalva.
A határhúzás pedig ilyenkor egy egyszerű mondat is lehet: „most nincs időm, beszéljünk később„.
Ez önmagában még nem elutasítás, mégis sokan annak veszik.
Vannak, akik megsértődnek, csak azért, mert nem vagyunk azonnal elérhetőek.

Sokan ahhoz szoktak hozzá, hogy nincsenek határok. Hogy bármikor beléphetnek mások terébe és bármikor elérhető a figyelem. Amikor ez nem történik meg, akkor hiányérzet marad és erre sokan negatívan reagálnak.

A határfeszegetés mögött sok esetben nem rosszindulat áll, hanem egyszerűen a szükségletek. A kapcsolódás iránti szükséglet, az érzelmi megtartás és a jelenlét vágya. Viszont van, amikor ez túllépi a határokat.

A kérdés ilyenkor az, hogy meddig engedjük meg.
Megtartjuk-e az erőnket vagy minden határfeszegetésnél automatikusan átadjuk.
A határhúzás ott történik, ahol eldöntjük, hogy a figyelmünk és az energiánk nem korlátlanul hozzáférhető, még akkor sem, ha mások ezt nehezen fogadják el.

A felelősség szerepe

A határok esetén fontos szerepe van annak is, hogy tisztában legyünk azzal, mi az, ami a saját felelősségünk és mi az, ami másoké.

Azok az emberek, akik folyamatosan megsértik mások határait, gyakran a felelősséget hárítják. Másoktól várnak el olyan dolgokat, amelyeket valójában önmaguknak kellene megadniuk.
Például, ha valaki nem alakította ki a belső érzelmi stabilitását, ezért folyamatosan másoktól várja el az állandó figyelmet, jelenlétet és megerősítést. Mindezt pedig olyan módon teszi, ami tiszteletlen és semmibe veszi mások énhatárait.

Egy ilyen helyzetben a felelősség annál van, aki nem alakította ki az érzelmi stabilitását, hiszen az érzelmi munka mindig az egyéni felelősségünk.

Az empátiának és a megértésnek is van helye, de nem azon az áron, hogy közben feladjuk önmagunkat.

A határ, mint belső döntés

A határhúzás annak a felismerése, hogy az energiánk véges, a figyelmünk pedig értékes és nem minden helyzet vagy ember jogosult rá automatikusan.

Vannak helyzetek, ahol megértésre és empátiára van szükség, és vannak olyanok is, ahol csak a határ megerősítése ami működik.
Vannak emberek, akik nehezen viselik, hogy határaink vannak, viszont van, amikor a távolságtartás az egyetlen lehetséges válasz.

A határhúzás nem mindenki számára kényelmes – és nem is ez a célja.

A határaink arra szolgálnak, hogy megőrizzék azt, ami a miénk: a figyelmünket, az erőnket, az energiánkat.
Amikor a belső stabilitást kialakítjuk, a külső határok megtartása is egyszerűbbé válik.