Miért utasítjuk el azt, amire a legjobban vágyunk?

Amikor nagyon erősen vágyunk valamire, akkor azt gondolhatjuk, hogy ezt a vágyott dolgot ténylegesen be is tudjuk engedni az életünkbe.
Arra pedig sokszor nem gondolunk, hogy hányféle módon szabotálni tudjuk a vágyaink beteljesülését.

A vágyaink ugyanis mindig megmozgatnak bennünk valami mélyet: sebezhetőséget, kockázatot, félelmet, változást.

A vágyunk közelebb vinne ahhoz, hogy felvállaljuk önmagunkat és ne csak elméletben vágyakozzunk valamire, hanem részt is vegyünk abban, ami történik.
És ez sokszor ijesztőbb, mint hiányban maradni.

Az önszabotálás tűnhet úgy, mintha önmagunk ellen dolgoznánk, miközben a legtöbb esetben ez egy védelmi működés.
Hiszen sokszor nem a beteljesülést keressük, hanem a biztonságot.
Próbáljuk elkerülni azt, ami egyszer már fájdalmat okozott – még akkor is, ha közben elzárjuk magunkat attól, amire a legjobban vágyunk.

A vágy beteljesülése ugyanis közel hozza azt a lehetőséget is, hogy újra sérülhetünk, elveszíthetünk valamit, vagy már nem maradhatunk ugyanazok, akik addig voltunk.

Két eltérő, de mégis nagyon hasonló történeten keresztül mutatom meg, hogyan szabotáljuk sokszor észrevétlenül azt, amire a leginkább vágyunk.

A nő története

A nő apa nélkül nőtt fel. Korán megtanulta, hogy az önállóság számára túlélési stratégia. Nem számíthatott arra, hogy valaki megtartja, ezért ő maga vált azzá, aki mindent elbír. Kompetens lett, felelősségteljes, olyan nő, aki egyedül is megállja a helyét mindenhol és a jég hátán is megél.

Ez az erő valódi volt.
Ugyanakkor mélyen benne ott élt egy kimondatlan fájdalom: a férfiak soha nem maradnak és nem tartanak meg.
Az apja elhagyta, később a férfiak hasonló módon cserben hagyták őt.
Ezek az élmények pedig elhitették vele, hogy a közelség fájdalmas, mindig csalódással ér véget és a férfiakhoz nem lehet biztonságosan kapcsolódni.

Így alakult ki egy láthatatlan fal, amit felhúzott maga köré.
Ez a fal egyszerre védte őt és el is zárta a kapcsolódástól.
Megóvta attól, hogy újra kiszolgáltatott legyen, ugyanakkor nem engedett senkit közel még annyira sem, hogy valóban megismerhesse őt.
A férfiak közeledését gyakran már az elején elutasította, sokszor még azelőtt, hogy valódi kapcsolat alakulhatott volna ki.

Kívülről nézve az önállósága erőnek és függetlenségnek tűnt.
Belül azonban ott élt benne a vágy a férfi közelségére, a megtartottság élményére és arra az érzésre, hogy nem neki kell mindig mindent vinnie a hátán.
Ez a vágy azonban túl veszélyesnek tűnt ahhoz, hogy teret kapjon.
A múlt tapasztalatai azt üzenték: ha közel enged valakit, akkor újra fájni fog.

Ezért folyamatosan szabotálta a férfiakhoz való kapcsolódást.
Nem tudatosan, hanem automatikusan.
Amikor egy férfi közeledett, benne azonnal aktiválódott a védekező üzemmód és a régi fájdalom.
Ez a fájdalom falként működött: elriasztotta a másikat, mielőtt valódi közelség jöhetett volna létre.
Így nem kellett újra megélnie az elhagyatottságot.

Egy kapcsolat lehetősége

A nő találkozott egy olyan férfival, akiben ott volt az a megtartó erő, amire mélyen vágyott. Ugyanakkor ez a megtartás patriarchális mintában jelent meg: kontrollal, uralommal, kisajátítással.
A nőben pedig egyszerre jelent meg a vágy a megtartottság iránt és az azonnali ellenállás az elnyomással szemben.

Hosszas huzavona után ráébredt arra, hogy ehhez a férfihoz csak úgy kapcsolódhatna, ha lemond az erejéről.
Ha meghunyászkodik.
Ha csendben marad.
Ha újra láthatatlanná válik.
Ez a felismerés előhozta a tanult mintát: „csak akkor szeretnek, ha kicsi vagyok, ha nem zavarok, ha nem vagyok túl sok és láthatatlanná válok.”

Ő azonban nem volt hajlandó tovább fenntartani ezt a mintát.
Sem a vonzalom, sem a szerelem kedvéért nem mond le az erejéről.
Nemet mondott erre a kapcsolódásra és elkezdte tudatosan feldolgozni mindazt a fájdalmat és haragot, amelyet a férfiakhoz fűződő tapasztalatai hagytak benne.

A döntése, hogy elutasítja a kapcsolatot, önmaga védelme volt. De pontosan megmutatja, hogyan szabotálhatjuk azt, amire vágyunk. Ha a férfi egyenrangúan kapcsolódott volna, az önszabotálás akkor is elindul.

Hogyan szabotálta a nő a férfiakhoz való kapcsolódást?

Nemcsak ezt a férfit utasította el, hanem már jóval korábban lezárta magát minden férfi felé. Minden közeledés mögött ott élt benne a régi fájdalom.

Nem engedett senkit elég közel ahhoz, hogy valóban megismerhesse őt. Gyakran már akkor elhatárolódott, amikor egy férfi csak minimális vonzalmat mutatott iránta.

Az elutasítás pedig többféle módon megjelent, mint:

• érzelmi távolságtartás,
• határhúzás,
• belső kritikus hang,
• vagy az az érzés, hogy „biztosan nem illik hozzám/ nem nekem való”.

A fal, amit maga köré épített, megóvta attól, hogy újra átélje a közelséget. A közelség ugyanis nemcsak vágyat, hanem félelmet is aktivált: ha közel engedek valakit, újra elhagyhat, újra fájdalmat okozhat.

A férfi története

A férfi korán megtanulta, hogy az érzelmek gyengeségek és veszélyesek.
Azt tanították neki, hogy férfiként nem mutathatja ki, amit érez, nem sírhat, nem lehet érzékeny, nem lehet sebezhető.
Ha érez, akkor elveszíti az irányítást.

Így lassan megtanulta elrejteni önmagát és az érzékenységét.
Valójában nagyon érzékeny lélek volt, ez az érzékenység pedig önmagában erő lehetett volna.
Ő azonban soha nem tanulta meg így látni.
Az üzenet amit folyamatosan kapott: az érzékenység gyengeség, a gyengeség pedig bukás. Ha kimutatja, amit érez, akkor férfiként kudarcot vall.

Megtanult taktikázni, játszmázni, hárítani.
A konfliktusokat kerülte, az érzéseket racionalizálta, az érzelmi világát pedig gondosan elzárta.
Kívülről nyugodtnak, rendezettnek és érzelmileg elérhetetlennek tűnt.

A nőkhöz való kapcsolódásában mindig megtartotta a távolságot.
Soha nem engedett senkit igazán közel magához.
Volt egy védelmi fala – akárcsak a nőnek – csak más formában.
Ez a fal a kontrollból, érzelmi zártságból és a racionalitásból épült.
Megvédte attól, hogy fájjon, de elzárta attól is, hogy valódi érzelmi kapcsolódást és intimitást éljen meg.

Valójában mélyen vágyott a közelségre, gyengédségre, elfogadásra.
Arra, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie, és ne kelljen elrejtenie az érzéseit és a sebezhetőségét.
Ezt a vágyat azonban veszélyesnek tartotta.

Egy nő megjelenése

A férfi belső kontrollja akkor omlott össze, amikor találkozott egy nővel, aki előhozta belőle mindazt, amit addig elfojtott.
Nemcsak egyszerűen érzelmeket, hanem szerelmet is.
Ez teljesen váratlan volt számára, hiszen nem tudta racionálisan megmagyarázni.
Korábban mindig racionális alapon választott kapcsolatot, most azonban olyan érzések jelentek meg, amelyeket nem tudott kontrollálni.
Ez pedig megrémítette.

Amikor az érzések felerősödtek, ő nem közelebb lépett, hanem menekülni kezdett. Hárított, következetlenül kommunikált, kartávolságban tartotta a nőt.
Játszmázott, halogatott és időnként elérhetetlenné vált.
Mindezt azért, mert nem tudott mit kezdeni az érzelmi intenzitással.

A nő pedig – anélkül, hogy bármit tett volna – lerántotta róla a védelmi rétegeket.
Ez a férfi számára a kontroll elvesztésével volt egyenlő.
Azt érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás és sebezhetővé válik.

Olyan módon védte magát a fájdalom lehetőségétől, ahogyan azt már megtanulta: nem reagált semmire és egyszerűen megszakította a kapcsolatot.
A ghosting lett az eszköz, amellyel visszazárta az érzéseket oda, ahová mindig is száműzte őket.

A férfi nem akarta elutasítani a nőt, egyszerűen csak menekült a sebezhetőség és a félelmei elől.
És a félelmei olyan erősek voltak, hogy nem tudott esélyt adni a kapcsolatnak.

A védelem és önszabotálás ára

A nő és a férfi története látszólag különböző, mégis ugyanaz történik: amikor a vágyunk tárgya közel kerül, a személyiség védelmi üzemmódba lép.

Az önszabotálás ebben az értelemben egy tanult túlélési stratégia. Egy mód arra, hogy ne kelljen újra átélni a sebezhetőséget és a fájdalmat – még akkor is, ha ezzel pont azt veszítjük el, amire a legjobban vágyunk.