Kiégés vagy lelki kimerültség? – és a visszatérés önmagunkhoz

Sokan érzik most a lelki kimerülést, az elveszettség érzését, ami hasonló a kiégés (burnout) állapotához. Van, amikor a felszínen egyszerűen csak fásultságként, életuntságként jelenik meg.

Kollektív szinten érződik egy átrendeződés, ami hatással van mindenkire.
A régi leomlik, hogy a helyére valami új épüljön és ez nem kívül zajlik, hanem belül.
Észrevehetjük, hogy ami eddig működött, az már nem működik olyan hatékonyan.
A megküzdési stratégiák, amivel fenntartottuk az életünket összeomolhatnak, a kapcsolatok feszültek lesznek vagy szétesnek, frusztáltak és elégedetlenek vagyunk, még akkor is, ha látszólag semmi okunk nem lenne rá.

Lehet, hogy kívülről nézve „minden rendben van”, de belül bizonytalankodunk, elveszve érezzük magunkat, nem tudunk célokat kitűzni és betartani azokat, motiválatlanok vagyunk és talán nem is tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi okozza ezt az egészet?

Ez az állapot nemcsak egyéni szinten, hanem kollektív szinten jelen van.

A kollektív fáradtság és kiégés érzése

A kiégés jele lehet többek között a fáradság is, de ez nem olyan fáradság, amit ki lehet pihenni, hanem egyfajta belső kimerülés és üresség állapota.

Ez az üresség olyan, mintha megállna az élet és akár egy pozitív gondolat is emberfeletti küzdelem lenne. A kiégés tulajdonképpen a lelki kimerülés. Éppen ezért olyan nehéz kipihenni, hiszen a lelkünk fáradt bele a folytonos küzdelembe, amit talán hiábavalónak érzünk.

Nem egyszerűen az energiánk fogyott el, hanem a lelki hajtóerő.

Sokan túlélő üzemmódban létezünk. Túl akarjuk élni a napot/ hetet és végre pihenni – ha egyáltalán megtehetjük – és ez a pihenés sem ad igazi pihenést, hiszen folyamatos impulzusok érnek mindenhonnan.

Folyamatosan kattogunk a megoldandó feladatokon és a kötelező körökön.

Sokakban megjelenik a nosztalgiaérzés is. Az érzés, hogy régen mennyivel jobb volt, amikor még kicsit egyszerűbb volt az élet. A nosztalgia azonban elvonja a figyelmünket a jelenről és még ha jó érzés is visszagondolni a múltra, a jelenben nem válik hasznunkra, ha vágyódunk a múlt iránt. Ha nosztalgiázunk, akkor még inkább azt érezhetjük, hogy a jelen helyzet tarthatatlan és kilátástalan.

És a jelen helyzetet csak akkor tudjuk megoldani, ha ténylegesen a jelenben vagyunk.

Az értelmetlenség érzése – amikor a régi célok már nem adnak erőt

Sokan érzik azt, hogy minden érelmetlenné vált, aminek eddig volt értelme. Próbálnak új célokat keresni, új projektet indítani, átalakítani valamit, hogy visszaszerezzék a régi lelkesedést.
De sok esetben ez nem működik, olyan érzésünk lehet, mintha egy erő húzna lefelé és nem engedi, hogy a felszín fölött maradjunk.

A lélek keresi a mélyebb értelmet, valami igazabbat, valamit, ami nem a teljesítményről, nem a megfelelésről, hanem az élet valódiságáról szól. De kívül próbáljuk keresni, ahelyett, hogy elindulnánk befelé.

A lefelé húzó energia – amit sokan éreznek – arra hív, hogy ne a külvilágban keressük a választ, hanem kérdőjelezzük meg az alapokat, amire az életünket építettük.
Olyan kérdéseket is tegyünk fel, amit eddig talán nem tettünk fel.

Hiszen ha a régi stratégiák már egyébként sem működnek, akkor nincs vesztenivalónk.

A kiégés és a lelki kimerülés tulajdonképpen arra hív, hogy lépjünk ki az automata üzemmódból – amiben az életünket éljük. Ne csak mellékszereplők legyünk a saját életünkben. És ne a körülményeink áldozatának érezzük magunkat, hanem vegyük a saját kezünkbe az életünk irányítását.

A bizalom elvesztése és helyreállítása

Az elmúlt években sokan tapasztaltuk meg, hogy milyen érzés, amikor meginog a bizalom. A világ eseményei, a folyamatos krízishelyzetek mind azt üzenték: „nem számíthatsz senkire, csak magadra„.

A rendszerek, amelyeknek meg kellett volna védeniük, egyszerűen cserben hagytak minket.
Ez kollektív sérülés lett: újraéltük azt a régi, ismerős érzést, hogy „nincs, aki megvédjen és megtartson”. Ez az érzés pedig megerősített abban, hogy nem érdemes bízni és reménykedni, hiszen bármikor jöhet bármi, ami kettétöri a terveinket és a céljainkat.

Sokan ennek a hatására érzik azt, hogy nem érdemes elköteleződni új célok iránt, hiszen rajtuk kívülálló erők szétrombolhatják amit felépítenek.

Az elmúlt évek eseményei által mély kollektív sebeket szereztünk. És van, ami soha nem tért vissza a megszokott kerékvágásba.

A bizalom hiányában minden sokkal nehezebb lesz: a kapcsolódás, a munka, a tervezés és még a pihenés is. Nem véletlen, hogy sokan folyamatos félelmet és nyugtalanságot élnek meg, még akkor is, ha látszólag minden rendben van körülöttük.

És ha nincs bizalom, akkor mindig készenlétben vagyunk. Ez a készenléti üzemmód – a küzdj vagy menekülj állapot – ami igazán kimerítő érzés.

A bizalom helyreállítása

Sokan nem egyszerűen az emberekben vagy rendszerekben csalódtunk, hanem magában az életben. És ez az, amit helyre kell állítanunk.
A bizalom elsősorban nem kívül keresendő, hanem önmagunkban kell bíznunk, abban az erőben, amivel rendelkezünk, és ami megtart minket még a legnehezebb időkben is.

A krízishelyzetek arra kényszerítenek, hogy felfedezzük a belső erőforásainkat és megtanuljunk újra bízni önmagunkban.

Nem vagyunk kiszolgáltatva a külső körülményeknek, még akkor sem, ha ez így látszik.
Azért hisszük ezt, mert kollektíven elhittük, hogy másoknál van az erő.
Viszont ne felejtsük el, hogy az erő és a kontroll két teljesen eltérő dolog.
A kontroll a félelemből fakad, az erő a belső bizalomból.
A kontroll szorít, az erő megtart.

Mindannyian teremtő erővel bírunk, amit senki nem vehet el tőlünk, csak elhitetheti velünk, hogy nem rendelkezünk vele.

Az élet áramlásában lenni

Sokan láthatjuk azt, hogy az emberek egymásba próbálnak kapaszkodni, mint a fuldoklók a vízben. Mindenki a víz felszínén szeretne maradni, és közben nem veszi észre, hogy másokat lehúz a víz alá.

Ez a fajta viselkedés akkor jelenik meg, amikor a hiányérzetek irányítanak és mindannyian tele vagyunk hiányérzetekkel és szükségletekkel.
Alapvetően nem ez a probléma, hanem az, ha tudattalanul akarjuk betölteni a hiányérzeteket és szükségleteket olyan módon, amivel másoknak árthatunk.

Ahhoz, hogy a felszínen maradjunk, – képletesen szólva – meg kell tanulnunk „úszni„, vagyis együtt mozogni az élet áramlásával.
Ez azt jelenti, hogy nem kapaszkodunk görcsösen a másikba, hanem észrevesszük, hogy bennünk van az erő, ami megtart és ami a felszínen tart.
Meg kell tanulnunk figyelni az áramlatokat, alkalmazkodni hozzá és elengedni az ellenállást. Folyamatosan jönnek a hullámok, van hogy a víz alá bukunk, de bennünk van az erő, hogy feljöjjünk a felszínre.
Ez maga az élet.

Itt jön képbe a reziliencia képesség is, amit egyszerűen úgy lehetne kifejezni, hogy az életre valóság képessége.
Amikor egy nehézség még ha padlóra is lök, nem maradunk ott, hanem felállunk onnan és még erősebbek leszünk, mint előtte.
Ez akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk az erőnkkel, bízunk önmagunkban és az élet áramlásában is.

Hiszen az élet hullámai nem azért jönnek, hogy megfulladjunk, hanem, hogy megtanuljunk profin navigálni a hullámok között.
Nem véletlen a mondás: „nem arról szól az élet, hogy várjuk amíg elvonul a vihar, hanem, hogy megtanuljunk táncolni az esőben”.

Visszatérés önmagunkhoz

A kollektív kimerültség – amit most sokan érzünk – egy hívás befelé és egy lehetőség az újrakalibrálásra.

A régi életminták és kollektív hitrendszerek egyszerűen nem fenntarthatóak tovább.
A kiégés, a fáradtság, az értelmetlenség és céltalanság érzése mind arra hív, hogy megálljunk, és újra kapcsolatba lépjünk azzal, ami valódi. Hogy újra felfedezzük, hogy miért is vagyunk itt, mi az életünk valódi értelme és milyen alapokra építettük az életünket.

Minden krízishelyzetben ott van a lehetőség a változásra és fejlődésre.

De csak akkor értjük meg a krízishelyzetek tanítását, ha befelé figyelünk.
Ha nem engedjük, hogy elvonják a figyelmünket mások véleményei, hanem megkeressük a saját igazságunkat és a saját válaszainkat.
Itt jön képbe az önismeret és az önreflexió képessége, hiszen a valódi válaszokat akkor találjuk meg, ha elég bátrak vagyunk leásni a lelkünk mélyére és felfedezni azt, ami számunkra a helyes út.