A Hős útja
A Hős útja Joseph Campbell munkásságában egy egyetemes beavatási mintázatot mutat be.
Egy olyan fejlődési utat ír le, amelyben az ember kilép a megszokott világából, átlép egy küszöbön, próbákon és átalakuláson megy keresztül, majd más emberként tér vissza, mint aki volt.
Campbell ezt a mintázatot különböző mítoszokban, vallási történetekben és népmesékben fedezte fel.
A Hős útjának lényege pedig a belső transzformáció.
Az út során valaminek meg kell változnia bennünk.
Régi identitások, működésmódok, félelmek és kötődési minták kerülhetnek próba alá, miközben fokozatosan közelebb kerülünk ahhoz, akik valójában vagyunk.
Ebben az írásban a Hős útját a saját meglátásaimmal egészítem ki.
Minden ember útja más, ezért a Hős útja sem egyforma.
Van, akinek az útja arról szól, hogy leváljon a környezete jóváhagyásáról, ki merjen lépni a megszokott közegből és akkor is vállalja önmagát, ha a változása nem mindenkinek fog tetszeni.
Másnak pedig éppen az jelenti a beavatást, hogy az évek alatt felépített önállósága mellett képes legyen újra kapcsolódni.
Hogy felismerje: attól, hogy megtanult mindent egyedül megoldani, még nem kell egész életében egyedül mennie az úton.
A Hős útja számomra nem egy előre megírt séma, hanem egy belső fejlődési folyamat, amely felteszi az embernek a kérdést:
Elég bátor vagy-e változtatni azokon a működéseken, amely egykor talán biztonságosnak tűntek, de ma már korlátoznak abban, hogy teljesebb életet élj?
Kihívások a Hős útján
A Hős útján találkozunk tanítókkal, segítőkkel, szövetségesekkel, ellenfelekkel és olyanokkal is, akik tükröt tartanak a belső világunkra.
Az út egyik tanítása az, hogy megtanuljuk felismerni közöttük a különbséget.
És megtanuljuk azt is, hogy még az ellenfelek is tanítanak valamire.
Talán pontosan arra, hogy merjünk határt húzni, önérvényesíteni, nemet mondani és még erősebben elköteleződni a saját utunk iránt.
A Hős útjához bátorság szükséges.
A bátorság pedig nem a félelem nélküliség állapota, hanem az a képesség, hogy a félelem ellenére is képesek vagyunk cselekedni és döntéseket hozni.
A Hős ugyanis folyamatosan szembetalálja magát ellenállással, a környezetében és önmagában is.
Valamint olyan kihívókkal, akik megkérdőjelezik az erejét és el akarják bizonytalanítani az útját illetően.
A bátorság pedig azért szükséges, hogy az ellenállás ne okozzon megtorpanást.
Amikor változunk, a körülöttünk lévő világ is reagál erre a változásra.
Az emberi működés egyik jellemzője, hogy ragaszkodik az állandósághoz: azokhoz a dolgokhoz, amelyek látszólag biztonságot adnak.
Ezért is félnek sokan a változástól.
A paradoxon pedig az, hogy az ember állandóságot keres egy olyan világban, amelynek az alapvető természete a változás.
A Hős útja ebből a szempontból nemcsak a változás elfogadása, hanem az együttműködés a változással.
A változás pedig nemcsak azt jelenti, hogy „más ember leszek”, hanem azt is, hogy „vállalom, hogy másképp fognak rám reagálni.”
A Hős útja, mint belső transzformáció
A Hősnek egy ponton el kell engednie azt, hogy mások mit gondolnak róla.
Ha valaki folyamatosan kifelé figyel, és azt várja, hogy mások elfogadják vagy megerősítik, akkor a saját belső iránytűje helyett a külső reakciók alapján tájékozódik.
Ilyenkor minden komolyabb változás könnyen megakad ott, ahol a környezet ellenállni kezd.
Pedig a valódi átalakulásban benne van az, amikor az ember azt tudja mondani:
„Ezt magamért teszem. Nem azért, hogy bárkinek megfeleljek, és nem azért, hogy bárki jóváhagyja. Azért teszem, mert tudom, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy önazonosabban éljek.”
Ez is a beavatás része: képes vagyok-e továbbmenni akkor is, amikor senki nem tapsol nekem?
A Hős útján az önazonosság fokozatosan épül fel.
Az ember egyre kevésbé kérdezi azt, hogy:
„Mit fognak ehhez szólni mások?”
És egyre inkább azt kérdezi:
„Ez összhangban van-e azzal, akivé válni szeretnék?”
A Remete útja
A Hős útján elérkezik egy pont, ahol az ember már nem tud a külső visszajelzésekből tájékozódni.
Itt megjelenik a Remete minőség: visszavonulni annyira, hogy végre meghallja a saját belső hangját.
A Remete az, aki egy időre kivonja magát a zajból, mert tudja, hogy bizonyos válaszokat nem lehet kívül megtalálni.
Ez különösen fontos akkor, ha valaki egész életében azt figyelte, hogy mások mit várnak el, mit szólnak hozzá, elfogadják-e.
A Remete útja azt mondja:
„Most nem az a kérdés, hogy mit gondol rólam a világ. A kérdés az, hogy én mit érzek igaznak önmagamban.”
A Remete lámpása is fontos szimbólum.
Mert nem világítja be az egész utat.
Csak annyi fényt ad, amennyi a következő lépéshez kell.
Ez a Hős útján kulcsfontosságú, mert a belső átalakulás nem úgy történik, hogy az ember előre látja az egész utat.
Hanem úgy, hogy van annyi belső bizonyossága és bátorsága, hogy megteszi a következő lépést.
Akkor is, amikor még nincs külső eredmény.
A Remete minőséghez kapcsolódik:
- a belső iránytű megtalálása,
- az önálló gondolkodási képesség,
- a külső validáció elengedése,
- a befelé figyelés,
- a saját belső igazság megtalálása,
- és az, hogy az ember elbírja az átmeneti egyedüllétet.
A Hős az, aki elindul az úton, a Remete pedig az, aki segít neki abban, hogy ne forduljon vissza csak azért, mert a többiek nem értik, hogy merre tart.
A Remete útja pedig nem azt jelenti, hogy valaki mindent egyedül csinál.
Inkább azt jelenti, hogy az útja nem függ attól, hogy éppen ki van mellette.
A Remete útja sem feltétlenül magányos, inkább szelektív.
Az úton megjelenhetnek tanítók, segítők, olyanok is, akik segítenek tisztábban látni.
És akár egy életszövetséges is becsatlakozhat.
Ebben is van egy fejlődési ív: először az ember megtanul egyedül lenni, aztán megtanul jól választani, végül megtanul együtt menni valakivel anélkül, hogy feladná önmagát.
A Hős útja mindenkinek mást jelent
Aki túlságosan függ a külső visszajelzésektől, a feladata lehet a leválás a külső visszajelzésekről, a saját hang megtalálása és a belső iránytű felépítése.
De annak, aki már eleve nagyon autonóm, erős, önellátó és hozzászokott ahhoz, hogy mindent egyedül old meg, a következő beavatás éppen az ellenkezője lehet:
képes-e beengedni valakit anélkül, hogy azt veszélynek, tehernek vagy kontrollvesztésnek élné meg?
A Hős végig tud menni sok próbán egyedül is, elbírja a terheket, legyőzi az ellenfeleket, túléli a nehézségeket.
És éppen egy szövetséges megjelenése lehet egy újfajta próbatétel.
Mert ott már nem az a kérdés, hogy:
„Elég erős vagyok-e?”
hanem:
„Elég biztonságban érzem-e magam ahhoz, hogy ne kelljen mindig egyedül erősnek lennem?”
Egy szövetséges ilyenkor nem azért érkezik, mert a Hős gyenge lenne.
Hanem azért, mert elérkezett arra a pontra, ahol az erejét már nem az bizonyítja, hogy mindent egyedül visz.
Van, akinek a Remete útja azt tanítja meg, hogy hogyan legyen egyedül.
Másnak pedig azt kell megtanulnia, hogyan jöjjön ki a remetelétből, amikor megérkezik valaki, akinek már helye lehet mellette.
Ezért sem lehet sémává tenni a Hős útját.
Mert a küszöbhelyzetek is mindenkinek másképp jelennek meg.
Az egyik ember számára a küszöb lehet az, hogy merjen egyedül dönteni.
A másiknak pedig az, hogy merjen segítséget kérni és szövetségre lépni másokkal.
A Hős útja és a megmentő szerep
A megmentő szerep könnyen összetéveszthető a hősiességgel, pedig a kettő nem ugyanaz.
A Hős vállalja a saját útját, a saját felelősségét, a saját próbáit.
A megmentő viszont mások terheit is elkezdi cipelni.
Ott már nem az történik, hogy „melletted állok”, hanem, hogy „majd én megoldom helyetted”.
Ez hosszú távon azt okozhatja, hogy:
- az ember túlterhelődik,
- a másik ember nem tanulja meg a saját erejét használni,
- a kapcsolatban felborul az egyensúly.
A valódi szövetségben nem megmentő és megmentett áll egymás mellett, hanem két ember, akik vállalják a saját részüket.
Ez különösen fontos annak, aki nagyon kompetens.
Mert ha valaki tényleg sok mindent meg tud oldani, akkor könnyű rászoknia arra, hogy automatikusan átvegye mások terheit is.
A megmentő szerep egyik árnyéka, hogy akaratlanul is elveheti a másik erejét.
Ha mindent megoldunk mások helyett, ha minden terhet átvállalunk, akkor lehet, hogy segíteni akarunk, de közben megfosztjuk a másik embert attól, hogy végigmenjen a saját útján.
A Hős útján ezért fontos beavatás lehet megtanulni, hogy:
- segíthetek, anélkül, hogy elvenném az erődet.
- melletted állhatok anélkül, hogy helyetted élnék.
- szerethetlek anélkül, hogy cipelném a terheidet.
És egy valódi szövetséges megjelenése azért is lehet gyógyító tapasztalat, mert végre nem egy újabb ember érkezik, akit meg kell menteni.
Hanem valaki, aki a saját erejében áll.
A megmentő azt mondja: „majd én viszlek.”
A szövetséges azt mondja: „menjünk együtt.”
És azt is, hogy: támogathatlak úgy, hogy közben meghagyom neked a saját utadat, a saját döntéseidet és a saját erődet.
Ez már nem megmentés, hanem segítő jelenlét, amikor az ember azt mondja: Ha szükséged van rám, melletted vagyok.
A Hős útja pedig végső soron arról szól, hogy egyre tisztábban felismerjük, hogy kik vagyunk valójában és milyen életet szeretnénk élni.
És minden nagy átalakulás egy küszöb-helyzetnél kezdődik.
A kérdés pedig az, hogy átlépünk-e rajta?