A Harcos beavatása

Ebben az írásban a Harcos archetípus egyik beavatásáról lesz szó.

A Harcos tudja, hogyan kell helytállnia, ha veszély van.
Ha dönteni kell, akkor dönt.
Ha valakit meg kell védeni, akkor megteszi.
Ha akadállyal kerül szembe, akkor megkeresi, hogy hogyan lehet átjutni rajta.

A Harcos beavatásai viszont nem mind a külső világban történnek.

Van, amikor olyan próbatétellel kerül szembe, amikor a kérdés nem az, hogy képes-e tovább harcolni, hanem az, hogy képes-e szeretni?
Amikor az mutatja a bátorságot, hogy ki meri mondani, amit érez.

Amikor a szerelem a próbatétel

A legendás Harcos és a legendás Gyógyító történetében már a kezdetekkor mindketten felismerték a közöttük lévő kapcsolódást, a férfi viszont még nem hozott egyértelmű döntést arról, hogy a kapcsolatot válassza.

A Harcos számára pedig a szerelem azért jelentett kihívást, mert ott már nem volt elég az ereje, a kitartása, a fegyelme vagy az, hogy veszélyben helyt tud állni.

A szerelemben nem legyőznie kellett valamit, hanem választania.
Ráadásul úgy, hogy nincs teljes kontrollja a kimenetel felett.

A kezdettől fogva tudta, hogy szereti a gyógyító nőt.
A felismerés tehát nem hiányzott.
A valódi próbatétel az volt, hogy fel meri-e vállalni azt, amit már tud.

Aztán addig halogatta a döntést, hogy majdnem elveszítette azt a nőt, akit kezdettől fogva szeretett.
Mert a felismerést nem követte a cselekvés.

A belső igazság már megvolt, hogy:

„Ő az igazi.”

A külső döntés viszont még nem:

„Őt választom.”

És a beavatás éppen ennek a kettőnek a találkozása.

Mert a csatában a harcos tudja, hogy mi a feladata.
A szerelemben viszont le kell tennie azt az elképzelést, hogy csak akkor léphet, ha minden biztos.

A múlt árnyai és a múlt sebeinek a feldolgozása

Ha valakinek már többször összetörték a szívét, becsapták, elárulták és visszaéltek a bizalmával, akkor könnyen kialakulhat benne az érzés:

„Én ezt még egyszer nem akarom átélni.”

Az ember ilyenkor nem feltétlenül azért nem nyit, mert a másik ember valóban veszélyes lenne, hanem mert a korábbi tapasztalatai miatt sérült a bizalom képessége.
Eljuthat odáig is, hogy visszanéz bizonyos kapcsolataira, és azt gondolja: „bárcsak soha ne találkoztam volna vele, akkor nem lennék ennyire bizalmatlan.”

De amikor minden új embernek egy régi ember hibáiért kell bizonyítania, akkor a múlt árnyéka belépett a jelenbe.

Ekkor a harcos számára a kérdés az, hogy:

„Azért félek, mert valóban veszélyes vagy azért mert egyszer már fájdalmat okoztak?”

A múlt sérülései nem határozzák meg automatikusan, hogy mivé kell válnunk.
A döntő kérdés inkább az, hogy mit kezdünk velük.
Ha valakinek összetörték a szívét, akkor bizalmatlanná válhat és ez érthető reakció.
De ha ez tartós működésmóddá válik, akkor a múlt továbbra is irányítja a jelent.

És itt a harcos kérdése:
Van-e bátorságom szembenézni azzal, amitől félek?

Egy harcos ereje ugyanis nem abból áll, hogy soha többé nem teszi ki magát veszteségnek.
Hanem abban nyilvánul meg, hogy nem engedi, hogy egy régi veszteség meghatározza a jövőbeli döntéseit.

Ezért lehet beavatás számára a szerelem, mert itt nem az a feladat, hogy ne féljen semmitől, hanem hogy a félelem ellenére is képes legyen tisztán látni.
Hogy felismerje:

„Ez nem ugyanaz a történet. Ez nem ugyanaz az ember. És én sem ugyanaz vagyok már.”

A harcos tudja azt is, hogy a sérülés lehetősége nem ok arra, hogy ne szeressen.

A szerelemhez is kell bátorság.
Kell annak a vállalása, hogy nem tudunk mindent kontrollálni.
Hogy megengedjük a másiknak, hogy közel kerüljön és hogy fontos legyen.
Megengedjük a lehetőséget a sérülésre, de arra is, hogy valami egészen mást tapasztaljunk, mint korábban.

A harcos ezt mondaná:

„Nem fogom hagyni, hogy az, aki egykor bántott, azt is eldöntse helyettem, hogy kit szerethetek később.”

A szeretetet választani néha éppen a harcos legnagyobb próbája.

És nem elég bezárni a töréseket egy páncél mögé.
A harcos feladata az is, hogy begyógyítsa a töréseket.

A valódi győzelmet pedig nem az jelenti, hogy többé senki nem tud megsebezni, hanem az, hogy a korábbi sérüléseink nem veszik át felettünk a hatalmat.
Képesek vagyunk továbbra is szeretni, és amikor a szerelem megjelenik a küszöbön, akkor nem a múlt emberei döntenek arról, hogy kinyissuk-e neki az ajtót.