Befogadni és megragadni a boldogságot

Sokan vágynak a boldogságra, de amikor a boldogság lehetősége valóban megjelenik, lehet, hogy nem ismerik fel vagy megijednek tőle.

Lehet, hogy valóban vágyunk a boldogságra, de amikor közel kerül hozzánk, akkor előhozhat minden lehetséges hiedelmet és korábbi fájdalmat is, amit magunkkal hozunk.

Felmerülhetnek azok a történetek, amikor vágytunk a boldogságra, de az nem érkezett meg.
Amikor azt hittük, hogy megtaláltuk az igazit, de elárulta a bizalmunkat.
Amikor azt gondoltuk, hogy most végre sikerülni fog valami, de mégsem sikerült.

Az ember pedig egy idő után megtanulhat félni a boldogságtól.

Már nem mer remélni és nem mer igazán vágyni a boldogságra.
Mert a korábbi tapasztalatai arra tanították, hogy kartávolságban tartson mindent, ami emlékezteti a korábbi veszteségekre.

És amikor végre valami igazán jó jelenik meg, megszülethet egy olyan gondolat bennünk, hogy:

„Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.”

Már nem hisszük el.
Keressük benne a hibákat.
Már előre védenénk magunkat attól a fájdalomtól, ami meg sem történt és talán nem is fog.

A korábbi sérüléseink és negatív tapasztalataink beárnyékolhatják a jelen döntéseinket.
De fontos feltenni a kérdést, hogy: mi van akkor, ha most másképp végződne a történet?
Mi van akkor, ha a boldogság valóban ott van karnyújtásnyira, csak nem merünk lépni felé?
És mi történne, ha ezúttal tényleg valami jó történne?

A felismerésből döntés

Van, amikor az ember felismeri, hogy valami jó dolog érkezett az életébe, de még nem mer nyúlni felé.

Talán kételkedik benne, hogy mennyire valós.
Talán le is beszéli magát a lehetőségről.
Talán túlságosan fél az újabb fájdalomtól.

Ugyanakkor mondhatjuk azt is, hogy:
Igen, félek, de ettől még nem fordulok el tőle.
Igen, volt már, hogy csalódtam, de nem engedem, hogy a múlt minden új lehetőség fölött ítéletet mondjon.
Igen, nem tudom biztosan, hogyan végződik, de hajlandó vagyok adni neki egy esélyt.

A boldogság megragadása nem azt jelenti, hogy görcsösen kapaszkodunk valamibe.
Hanem azt, hogy amikor felismerjük, hogy valami jó dolog érkezett az életünkbe, akkor képesek vagyunk lépni felé és nem kezdjük el azonnal lebeszélni magunkat róla.

Nem keresünk mindenáron hibát benne.
Nem menekülünk vissza a megszokottba csak azért, mert az ismerős.
Nem választjuk újra a régi fájdalmat pusztán azért, mert azt már tudjuk kezelni.

Néha nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy valami jót válasszunk, mint ahhoz, hogy tovább cipeljük azt, ami már régóta fáj.

Mert a fájdalom lehet ismerős.
A boldogság viszont lehet ismeretlen.
De attól még, hogy ismeretlen, lehet nagyon is igaz és valós.

Amikor nehéz befogadni a boldogság lehetőségét, akkor érdemes feltenni ezeket a kérdéseket:

• Mi történne, ha most nem a félelmemnek hinnék és nem a félelem vezérelne?
• Mi van akkor, ha a jó dolog mögött nem rejtőzik veszteség?
• Mi történne, ha ezúttal nem visszahúzódnék, hanem közelebb lépnék?
• És mi van, ha a boldogság valóban ott van előttem, csak végre ki kell nyújtanom érte a kezem?

A generációs minták hatásai

A boldogság beengedésének lehetnek olyan akadályai, amelyek nem velünk kezdődtek, hanem egyszerűen hoztuk magunkkal a családi rendszerből.

Például: „Ha anyám/nagyanyám/apám nem lehetett boldog, akkor nekem sincs jogom hozzá.”
Vagy: „Ha én boldogabb életet élek, mint ők, azzal cserbenhagyom őket.”

Ezt gyakran nevezik negatív lojalitásnak vagy láthatatlan családi lojalitásnak.
Azért negatív, mert olyan módon működik, ami az egyén életét és boldogságát korlátozza.

A lényege pedig az, hogy az ember a szeretetet, az összetartozást vagy a hűséget úgy fejezi ki, hogy tudattalanul ismétli a családi szenvedésmintákat.
Nem akar „kilógni” abból, amit a család normálisnak ismert: a küzdelmet, a nélkülözést, a rossz kapcsolatokat, az önfeladást, az állandó terheket.
Ilyenkor azonos szinten tartja magát velük, nehogy a saját kiteljesedése árulásnak hasson.

Emiatt pedig a boldogság akár bűntudatot is kelthet az emberben.

A negatív lojalitás egyik rejtett parancsa: „ne akarj többet, mint mi.”

És a feloldása pedig az ellenkezője:

„Attól még, hogy én mást választok, nem tagadom meg azt, ahonnan jöttem.„

Nem kell ugyanazokat a veszteségeket megismételni.
Nem kell ugyanazokat a kapcsolati mintákat választani.
Nem kell feladni önmagunkat.

A szeretet nem azt jelenti, hogy ugyanazt a sorsot kell továbbvinni.

Lehet, hogy volt előttünk valaki, aki nem tudott változtatni.
Lehet, hogy nem volt lehetősége rá.
Lehet, hogy a saját korának, körülményeinek vagy a félelmeinek a korlátai között élt.

De nem kell örökölnünk a szenvedésmintákat ahhoz, hogy tiszteljük az elődeinket.
És nem kell bűntudatot sem érezni azért, mert nekik akkor nem sikerült.

A generációs minták feloldásának a lényege, hogy ami érték, azt megtartjuk, ami fájdalom, azt elengedjük.
Az elődeink is ezt kívánnák nekünk — még akkor is, ha ők maguk a saját idejükben nem tudták meghozni ugyanezt a döntést.

A generációs gyógyulás egyik mondata lehetne:

„Azzal, hogy a boldogságot választom, nem árullak el benneteket. Hanem megengedem, hogy nálam valami másképp folytatódjon.”

A boldogságot pedig nemcsak beengedni kell az életünkbe, hanem meg is kell ragadni, amikor végre megérkezik.